Világéletemben utáltam a jóslástant. Minket egy Trelawney nevezetű banya tanított, aki valami híres látó unokája, de ez engem nem nagyon hat meg. Már csak azért sem, mert a nyanyának kedvenc elfoglaltsága korai halált jósolni nekem. Apa azt mondta, rá van kattanva a Potterekre, neki is mindig ezt mondta annak idején. Szóval ki nem állhatom, ráadásul a mai órán kitalálta, hogy születés szerint párosít minket, mert úgy jobb lesz a spirituális micsodánk. Végigkérdezgette az összes jegyet, mikor az oroszlánhoz ért, ami én is vagyok, csak négyen tették fel a kezüket. Én, Hugo Weasley, Dia Finnigan és Wood. 
- Te melyik napon születtél, gyermekem? – nézett rám.
- Augusztus 13-án – válaszoltam.
- Van még közületek, aki ugyanezen a napon született? – búgta. Én hülye, fellélegeztem, mert tudtam, hogy Hugo augusztus 14-én látott napvilágot, és nem gondoltam, hogy van itt még valaki, aki ezen a szerencsétlen napon született, mint én, de csalódom kellett. Wood nagy vidáman feltette a kezét. 
- Csodálatos! – búgta Trelawney. – Ti együtt fogtok dolgozni. Üljetek ahhoz az asztalhoz, és lássatok munkához.
Woodra néztem, ő nagyon vidornak tűnt, biztos boldoggá tette a gondolat, hogy kikészíthet. Hogy volt képe egyeltalán ugyanazon a napon születni, mint nekem? 
Szóval leültünk, és hozzáláttunk a „munkához”, ha egy kristálygömb bámulását annak lehet nevezni. 
- Na jó, kezd te! – utasítottam. – Mit látsz ebben az átokverte gömbben? Ha látsz egyáltalán valamit.
- Látok. 
- És mi az? – kérdeztem egyik hajtincsemmel játszva, közben az üveggömböt bámultam, de én nem láttam benne semmit csak az ő tükörképét.
- Két gyönyörű zöld szemet – mondta, és rám mosolygott. Egy kicsit elpirultam, de nem hagyhattam magam.
- Nagyon humoros vagy, Wood.
- Az én hivatalos megszólításom Rob – vigyorgott rám. 
- Ki mondta, hogy ragaszkodom a hivatalos megszólításhoz?
- Oké, Lilykém. – Kezdtem nagyon mérges lenni. Hogy veszi a bátorságot?
- Figyelj Wood, tegyél meg egy óriási nagy szívességet, és fogd be! Világos voltam?
- Mint a vakablak – felelte, mire már nekem is nevetnem kellett. 
- Nocsak, a jégkirálynő felolvadt? – kérdezte vigyorogva. Nem válaszoltam, inkább csak küldtem rá egy lesújtó pillantást. 
És itt hála az égnek kicsengettek. Még jó, mert már csak másodpercek választottak el attól, hogy a fejéhez vágjam azt az átkozott gömböt, amiből akkor sem tudnék kiszedni valamit a jövőmről, ha beszednék valamit.
A következő három órát sikeresen túléltem, és végig megtarthattam a három méter távolságot a nem kívánatos személyektől, lásd: Wood.
Aztán jött az LLG, vagyis legendás lények gondozása. Én személy szerint imádom Hagridot és az állatkáit. A többiek nincsenek érte annyira oda, de ez már részletkérdés. 
Ki is sétáltunk a lányokkal a vadőr kúnyhójáig, és vártuk, hogy kezdődjön az óra. Egyre több diák szálingózott ki, míg végül mindenki ott volt. Akkor Hagrid elkezdte az órát. 
Hagridnak van egy olyan jó szokása, hogy olyan állatokat akar tanítani nekünk, amiket nem lehet szelidíteni (persze ő erről másképp vélekedik), vagy épp nem beszerezhetők. Momentán az utóbbit kaptuk, ugyanis a főnixről volt szó. 
Hagrid elmesélte, hogy Roxfort néhai igazgatójának, Dumbledore-nak volt egy ilyen madara, aki a Fawkes nevet viselte. Nekem ez nem volt újdonság, mert már apa is mesélt a főnixekről, de a többiek tátott szájjal hallgatták. 
A főnix könnye minden sebet begyógyít. Még szerencse, hogy így van, különben én most nem lennék itt. Aztán kicsöngettek, és visszamentünk a kastélyba. Egy darabig még a főnixekről beszélgettünk, de amikor Lucy kijelentette, hogy akar egyet, jobbnak láttuk lezárni a témát. 
Este jobb dolgunk nem lévén (első nap nem sűrűn kapunk házi feladatot, nem úgy a másodikon...) lementünk a klubhelyiségbe. Elfoglaltam a kedvenc fotelomat, és a lányok is letelepedtek. 
Jó volt megint a Roxfortban lenni. Ez a második otthonom. Lucy és Roxy varázslósakkoztak, én meg őket figyeltem. És mit ad isten? Megjelent Wood, meg a haverja. Leültek nem messze tőlünk. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre őket, de nem nagyon sikerült, mert az az ütődött folyton felém nézett. Csak most látom, milyen szép kék szeme van... Tényleg nem olyan rossz. De azért nem esek hasra előtte. 
Eszembe jutott Fawkes, Dumbledore főnixe. Apa látta őt. Apának egyszer megmentette az életét. Igazán kár, hogy Dumbledore már nem él. Akkor ő lehetne az igazgató, és láthatnám Fawkest. De a halál visszafordíthatatlan. 
Anya egyszer elmesélte nekem, hogy amikor Dumbledore meghalt, akkor hallották Fawkest énekelni. Aztán elszállt örökre, és soha nem tért vissza. Kíváncsi vagyok, hova mehetett. 
Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy Lucy macskája ráugrott a sakktáblára, felborítva azt. A lányok nevettek, én is, de a következő pillanatban megbántam, mert a macsek hirtelen felindulásból felugrott a lábamra, és belém mélyesztette körmeit. Akkorát sikítottam, hogy többen a pálcájuk után kaptak, aztán nevetve eltették. 
- Lucy, neveld meg a macskádat, ez egy szörnyeteg!
- Dehogy! – Lucy védelmezően magához húzta a macsekot. – Csak játszik. Olyan magányos egész nap, amikor nem vagyunk vele!
- Behozhatod órára, ha gondolod, McGalagony nem lelkesedne érte, de hát te tudod... – Nevettünk. Felnéztem. Már megint engem néz. Ásítottam egyet.
- Azt hiszem én felmegyek aludni. Jó éjszakát! – mondtam, és fogtam a cuccom. Felbaktattam a szobámba, ledőltem az ágyra, és már aludtam is...

Véleményed