Az idő október felé esőssé fordult, minden reggel borult ég fogadott minket a nagyteremben. Nekem ennek ellenére egész jó kedvem volt. Első óra bájitaltan. Az egyik kedvencem. Apa utálta. De állítólag a nagymama értett hozzá. Talán örököltem. Szóval a bájitaltan hamar elszaladt, aztán gyógynövénytan. Majdnem leharapta a kezem egy húsevő növény. És végre eljött a délután!

Az első kviddicsmeccs. A mardekár játszik ellenünk. Persze Wood is benne van a csapatban. Ő az őrzőnk. A csapatkapitány James. Elkezdte a szokásos lelkesítő beszédét, aztán kivonoltunk az öltözőből. A griffendéles szurkolótábor felmorajlott. A mardekárosoké is, de nem kétséges, hogy kié volt hangosabb. Mielőtt Madam Hooch belefújt a sípjába, Wood még odasúgta:

-         Sok szerencsét, Lily! – és aztán felemelkedtem. Éreztem, ahogy az arcomba csap a hűvös októberi szél. Imádok repülni! Körülnéztem. Épp a mardekár támadott. Wood kivédte. Egész helyes így, hogy felborzolja a haját a szél...

A mardekár fogója, Malfoy. Annak idején apa és az ő apja halálos ellenségek voltak. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Biztosan ő is ismeri azt a történetet, ami arról szól, hogyan mentette meg apa az ő apja életét...

Ő is céltalanul körözött. Lewis, az egyik hajtónk gólt dobott. Tovább kerestem a cikeszt, de sehol nem láttam. Az állás már 50-20 volt a mi javunkra. És akkor megláttam a cikeszt. Ott lebegett a mardekár egyik terelője mellett. Valami Crack. Kábé annyi esze lehetett, mint az ütőjének, legalábbis az arckifejezéséből ítélve. Nekilódultam, és előrehajoltam, Malfoy észrevette, hogy helyzet van, és a nyomomba eredt. Cracknak is feltűnt, hogy felé tartok, és védekezés képen felemelte az ütőjét. A cikeszt persze nem vette észre. Még ő sem lehet olyan hülye, hogy azt higgye, meg akarom támadni... – futott át az agyamon. Aztán Crack ütője lendült, az utolsó pillanatban elkaptam a cikeszt, aztán minden elsötétült...

A következő kép: fehér plafon. Jobbra és balra körülöttem emberek. Piros, ruhába öltözött emberek. Lassan kitisztult a kép.

- Élek? – kérdeztem elhaló hangon. Páran nevettek.

- Nagyon úgy néz ki – jött egy ismerősen idegesítő hang. Odanéztem. Bármi hihetetlen, most is vigyorgott.

- Muszáj neked folyton röhögnöd?! – fakadtam ki. Lucy és Roxy összenéztek, a többiek csak kuncogtak. Csak egy dühös pillantásra méltattam őket. Felültem, és körülnéztem. A griffendél csapatának aparaja nagyja ott állt az ágyam körül, meg néhány barátom. – Legalább nyertünk? – egy emberként bólintottak.

- Crackot pedig egy hetes büntetőmunkára ítélték – mondta Al.

- Király, legalább egy életfogytiglant érdemelne... – morogtam.

- Na, gyerekek, minket hív a kötelesség, buli lesz – vigyorgott rám James. Mind az ajtó felé vették az irányt.

- Képesek vagytok itthagyni? – néztem az utolsóként távozó Lucyra.

- Bocsi – mondta, és már ott sem volt.

Remek... – gondoltam – Itt vagyok a gyengélkedőn, és valószínűleg itt is kell aludnom.

De mázlim volt. Madam Pomfrey közölte velem, hogy igyak meg valami kék löttyöt, és már mehetek is. Gyorsan összeszedtem a cuccomat, és már indultam is a griffendél toronyba. A klubhelyiségben hatalmas nagy hangzavar fogadott. Tényleg buli volt, ahogy James is mondta...  Lehuppantam egy fotelba, és körülnéztem. Lucy feltűnően szemezett azzal a sráccal, aki mindig Wooddal lóg, Roxy meg táncolt egy másikkal. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, de a következő pillanatban leült mellém valaki. Wood, természetesen.

-         Szia! Hogy hogy kiengedtek? – kérdezte.

-         Madam Pomfrey szerint már nincs semmi bajom, ne ott rontsam a levegőt. – mondtam fáradtan.

-         Hogy hogy ilyen kedves vagy? – húzta fel gyanakodva a szemöldökét. Halványan elmosolyodtam.

-         Már nincs erőm hozzád, bocsi – válaszoltam, és ásítottam egyet.

-         Figyelj, Lily! – nézett megint rám – nem lehetnénk barátok? Nem értem, miért utálsz annyira.

-         Én nem utállak! – mondtam felháborodva. – Csak nem szeretlek. Az csak nem bűn!

-         Hát persze... – mondta, és egy kis csalódást véltem felfedezni a hangjában. – Akkor szia – és már ott sem volt. Egy kicsit elszégyeltem magam, végül is tényleg nem csinált semmit. De már nem volt mit tenni. Felmentem, és inkább lefeküdtem.

Másnap reggel álmosan ébredtem, felkeltem, belenéztem a tükörbe, és már indultam volna a mosakodni, amikor eszembe jutott, hogy szombat van. Nyögtem egyet, és visszadőltem az ágyba. És aztán aludtam, és aludtam egészen tizenegyig, amikor Lucy felkeltett, hogy lassan dél lesz. Nem értem miért nem aludhat az ember délig szombaton. Mindegy, azért felkeltem, és elviselhető állapotba hoztam magam. Lementünk a klubhelyiségbe. Csak pár diák lézengett ott, az egyik asztalnál Wood, és az a srác varázslósakkozott, akivel tegnap Lucy szemezett.

-         Tényleg, mi van azzal a sráccal? – kérdeztem felé bökve.

-         Semmi... Nagyon aranyos meg minden... – mondta Lucy. Ránéztem. Fülig szerelmes. Remek...

Eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Wooddal, úgyhogy küldtem felé egy mosolyt. Végül is minek legyek haragban valakivel? Semmi értelme... Aztán a következő pillanatban meg is bántam, mert felállt és felém indult. Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, de azért most nem akartam nagyon beszélgetni vele, úgyhogy gyorsan leléptem. Elindultam a konyhára, csórni egy kis fagyit. Aztán lementem a parkba. Még egész jó idő volt, ahhoz képest, hogy október közepe van. A tó vizén visszatükröződtek az őszi napsugarak. Más ez az őszi nap, mint a tavaszi, vagy a nyári. Fátyolosabban, másként süt, de azért szép. Elsétáltam a tó körül, az egyik fának dőlve egy szerelmespár smárolt. Nem nagyon foglalkoztam velük, megtehetik, elég eldugott kis helyet választottak, nem nagyon látni ide. Aztán leesett az állam. A szerelmespár nem más volt, mint Malfoy és Rose. Tettem egy gyors hátraarcot, és felszívódtam. Jobban mondva visszamentem a kastélyba. Malfoy és Rose. Rose és Malfoy.

Hiába ismételgettem, így is meredek nagy hülyeségnek tűnt. Uram isten. Hogy ebből még mi lesz? Nem vagyok biztos benne, de szerintem Alnak tetszik Rose. Majd elfelejtem megemlíteni ezt neki... Miért kell mindig tanúja legyek az ilyen abszurd jeleneteknek? Miért én?

Beértem a kastélyba, és felmentem a bagolyházba. Szeretek itt ücsörögni, nincs zsivaj, csak békés baglyok. Nekem nincs baglyom. Apa egyszer megkérdezte, szeretnék-e, és én azt mondtam, hogy nem. Vannak iskolai baglyok, tudok velük levelet küldeni, ha akarok. Nincs háziállatom sem. Egyszer volt egy macskám. Gombócnak hívtam, érthető okokból. Imádott enni, puha, selymes szőre volt, és szép zöld szeme. A nyolcadik szülinapomra kaptam. más vágyam sem volt, mint egy macska, imádtam. Aztán egyik nap elkóborolt, és nem jött vissza. Végigbőgtem miatta két napot. Anya azt mondta, vesz nekem egy másikat, de nem kellett új macska! Nekem a régi kellett! De az sosem jött vissza. Mindegy is, csak sok gondom lenne vele, de azóta is szerettem volna egy cicát. Egy aranyos kiscicát.

Szóval üldögéltem a bagolyházban egy kicsit, aztán meguntam, és visszamentem a kastélyba. A klubhelyiség szinte üres volt, csak pár diák olvasott, vagy beszélgetett benne. Felmentem a hálókörletünkbe, leültem az ágyra, és elővettem a rajzos füzetemet. Szeretek rajzolni, azt mondják, tudok is. Elkezdtem firkálgatni. Sok mindent rajzoltam már: Roxfort címerét, griffendéles oroszlánt, varázslényeket, embereket... Ismerek egy egyszerű bűbájt, amivel megbűvölhetők a rajzok, hogy mozogjanak. Rajzoltam egy seprűn repkedő lányt, aki egy cikeszt hajkurászott. Két hosszú fonatban volt a haja, és szeplős volt az orra... Pedig igazán nem magam akartam lerajzolni, csak ez jött. Aztán eltettem a füzetet. Felötlött bennem, hogy hol lehet Lucy és Roxy? Biztos pasiznak, jellemző...

Fogtam magam, és lementem a parkban, de most elővigyázatosságból nem a tó körül, hanem a Tiltott Rengeteg mellett sétáltam. Hirtelen erős kísértést éreztem, hogy bemenjek. Persze, tudom, tilos. De hát hányan szegték már meg a szabályt? Vettem egy nagy levegőt, és bementem az erdőbe. Nem tűnt olyan félelmetesnek, csak fák, meg bokrok mindenütt. Soha nem féltem ilyesmitől. Egyre beljebb mentem, és egyre sötétebb lett.

-         Lumos – suttogtam magam elé, és a pálcám hegyén kigyulladt egy kis lángocska.

Egyszer csak ráléptem valami keményre. Egy kő – gondoltam. Lenéztem, de nem kő volt. Egy gyűrű. Felemeltem, és megvizsgáltam. Egy nagy fekete kő volt a gyűrűben, kettérepedve. Hogy kerülhetett ide? Aztán egyszer csak beugrott egy mese. A Halál ereklyéi. Villámgyorsan kezdtek el pörögni a gondolataim. Az nem lehet. Nem és nem. De apa azt mondta, valahol a Tiltott Rengetegben dobta el. Lehetséges, hogy én most megtaláltam. Pont úgy néz ki... De mi van, ha csak egy vacak gyűrű? Ami hasonlít arra a bizonyos gyűrűre? Akkor meg hogy került ide? És miért nem találta még meg eddig senki, Miért pont én? Miért mindig én? És most mit csináljak vele? Hagyjam itt? – Ezernyi kérdés keringett bennem. A köpeny Alnál van. Ő örökölte. Jamesnek a Tekergők Térképe jutott. És nekem? Én nem kaptam semmit. De most itt a gyűrű. A Halál ereklyéinek egyike. De kit támasztanék fel vele? És mire mennék vele?

Aztán eszembe jutott a mese. És akkor hirtelen fogtam, és elhajítottam a gyűrűt. Jó messzire. Ne találja meg senki, soha többé. Ha mégis, legyen olyan józan, mint apa volt, vagy éppen én...

Véleményed