Hétfő! Már megint. Utálom. Egyszerűen utálom. Az ember csak ül bűbájtanon, és lengeti a pálcáját, hogy zölddé változtasson egy nyamvadt macskát. Eddigi eredményeink: Lizzy majdnem kiszúrta Dia szemét, Malfoy a macskáét, de az a szerencsétlen állat még mindig jobban járt, mint Nináé, mert annak például lángol a farka. Flitwick ennek ellenére nagyon lelkes.

-         Már alakul, csak folytassátok, gyakorlás a tudás egyik szülője! – cincogja lelkesen. De csak amíg Nina fel nem gyújtja az ő szemöldökét is...

Hoppá, mindig tudtam, hogy az indulatok nem vezetnek jóra. Épp most öntöttem nyakon szegény tanárunkat egy kis vízzel. Tényleg nem direkt volt, csak túlságosan meglendítettem a pálcámat.

Mikor vége lett az óráknak, letelepedtünk a klubhelyiségbe tanulni. Nekem nem nagyon ment. Fáradt voltam, és folyton azon kaptam magam, hogy csak bámulok magam elé. Végül feladtam. Félretettem a dolgozatomat, és elkezdtem a tüzet tanulmányozni, ami vidáman lobogott a kandallóban. Csak pattogtak a szikrák, én meg kitartóan bámultam a lángokba, és közben gondolkodtam. Mindenfélén. A gyűrűn, Fawkesről, a főnixekről, és még Woodról is... Hirtelen sétálni támadt kedvem, így hát felálltam, és kimásztam a portrélyukon. Róttam a folyosókat, nem is figyeltem, merre megyek, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom, hol vagyok. Nem ártana néha kölcsönkérni Jamestől azt a térképet...

Mentem tovább a fáklyákkal megvilágított folyosón, és a portrékat figyeltem, hátha meglátok valami ismerőset, de az összes festett alak aludt, és egyiket sem láttam még korábban. Aztán egyszer csak összeütköztem valakivel. Mind a ketten hátraestünk, úgy látszik, ő sem nézett a lába elé. A fáklyafényben egy magas, szőke alak rajzolódott ki. Az első gondolatom az volt, hogy Wood, de ahogy felemelte a fejét, egy sokkal hirtelenszőkébb, hegyes állú fiút láttam. Malfoy.

-         Ne haragudj, nem láttalak –  mondta kimérten. Nyújtotta felém a kezét. Egy kicsit meglepődtem. Még soha egy szót nem váltottam vele, de mindig azt gondoltam, hogy egy beképzelt alak. Most nem tűnt olyannak. Végül is, ha Rose szóba áll vele, nem lehet olyan elviselhetetlen.

-         Semmi baj, én szaladtam beléd – mondtam, miközben feltápászkodtam. Ő is furcsán méregetett. Nem tudom, miért, de kibukott belőlem: - Te jársz Rose-zal?

Leesett az álla. Gondolom azt hitték, senki nem tud róla.

-         Honnan tudod?

-         Véletlenül tanúja voltam annak a kis jelenetnek a parkban – mondtam -  Nyugi, lakat van a számon! – Tettem hozzá ijedt arckifejezését látva. Nem csodálom. Ha ez kiderülne... Mardekáros griffendélessel. Ráadásul pont Malfoy! Egy Weasley-vel. Belenéztem a hideg, szürke szemébe, és láttam, hogy tényleg aggódik Rose-ért, és hogy fontos neki. Nem is firtattam, csak elköszöntem tőle. – Akkor szia.

-            De... – kezdte, de én ekkor már eltűntem a következő sarkon.

Fura ez a Malfoy. Az ember azt hinné, hogy beképzelt, és hogy mindenkit lenéz, már ahogy néz az emberekre. De most cseppet sem nem tűnt olyannak. Sőt... Egész kedves volt. Ő is fogó, mint én. Egy kicsit hasonlítunk, azt hiszem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miben. Talán a szüleink. Az ő apja, és az enyém. Egykor halálos ellenségek voltak. Én nem szeretem az ellenségeskedést.

Töprengésemből az szakított ki, hogy egyszer csak a griffendél portréja előtt álltam.

-         Audacia – mondtam a Dámának, és beléptem. Felmentem a szobánkba. Csak Lucy volt fenn.

-         Szia – köszönt. Sütött róla, hogy szerelmes. Amikor Luc beleszeret valakibe, először álmodozó, és nem lehet vele semmiről beszélni. Aztán feltűnően vidám lesz, dúdolgat, rajzolgat, és néha ok nélkül is felnevet, folyton mosolyog. Irigylem őt ezért a jó kedvéért, még ha el is múlik egy idő után. – Hol voltál? – fülig ért a szája.

-         Sétáltam – mondtam ki a tömör igazságot.

-         Az jó. És merre sétáltál?

-         Ó, erre-arra.

-         Erre-arra? – húzta fel a szemöldökét.

-         Hé, mióta lettél te ilyen kiváncsi?! – dörrentem rá, mire behúzta a nyakát.

-         Jól van na, azért nem kell leharapni a fejem... Csak kérdeztem.

Kinéztem az ablakunkon. Éppen ment le a nap. Kihajoltam, és körülnéztem. A mi tornyunkról épp a hollóhátas lányokéra látni, ami nem baj, mert így legalább nem kell behúznunk a függönyöket, ha öltözünk, mert nincsenek fiú szomszédaink.

És akkor Luc macskája ráugrott a fejemre. Akkorát sikítottam, hogy szegény macsek majdnem kiesett ijedtében az ablakon, néhány értékes hajcsomó árán.

Fújtattam egyet, és inkább lementem Hagridhoz. Kicsit flúgos, de amúgy jófej. Különben is imádom a kis szőrös állatkáit. Egyszer volt egy sárkánya. Most Charlie bácsinál van, Romániában. Én is szeretnék egy sárkányt. Meg főnixet. Sőt, egy hippogriffet is. Na jó, abbahagytam. Hagridnak van egy hippogriffe, Csikócsőr. Meghajoltam előtte, mire ő is úgy tett. Megsimogattam a fejét. Szeretem az ilyen kissé veszélyes állatokat. Olyan szép, és büszke teremtmény, imádok repülni vele, Hagrid néha megengedi. Thesztrálok is vannak itt a Rengetegben. Én nem látom őket. Egyesek szerint szerencsétlenséget hoznak, de igazából csak az látja őket, aki már szembesült a halállal. Én szívesen látnám, de ennek ellenére örülök, hogy mégsem így van. Egy emberélet kéne hozzá, akkora áldozatot nem hoznék.

Töprengésemből egy hang zökkentett ki.

-         Szia... Hogy is hívnak? Lily, ugye? – az a srác volt, aki Wood haverja, akibe Luc valószínűleg bele van zúgva. Most hogy így elnézem, nem is néz ki rosszul.

-         Szia, igen, úgy. Mi járatban? – néztem rá kissé gyanakvóan.

-         Hát ő... Izé... – látszott, hogy feszeng – Ugye Lucy a barátnőd? – valahogy éreztem, hogy ez fog kisülni a dologból.

-         Igen, az – mondtam rendkívül bőbeszédűen. Most már sejtettem, hogy mit akar kérni, de hagytam, hadd szenvedjen egy kicsit.

-         Szóval, csak azt akarom kérni, hogy... hogy nem beszélnél-e vele, az érdekemben. Tudod...

-         De, beszélek vele – mosolyogtam -, de megsúgom, hogy szerintem nincs szükséged segítségre... – mondtam, és sarkon fordultam. Majd máskor megnézem Hagridot.

Visszafelé menet csak a padlót bámultam. Szóval Lucynak is összejön. Nekem miért nem? Én miért nem érdeklek senkit? Vagy igen, csak nem veszem észre? Meglehet. Ilyen az élet.

Nem tanultam az előbbiből, megint csak a padlót bámultam, és lám, ismét összeütköztem valakivel. Ezúttal tényleg Wood volt az.

-         Jaj, bocsi, nem figyeltem – szabadkozott, és felsegített.

-         Semmi gond, én sem – mondtam.

-         Amúgy honnan jössz?

-         Hagridnál voltam, megnézni Csikócsőrt.

-         Nem félsz tőle? – húzta fel a szemöldökét.

-         Dehogy! Hiszen teljesen ártalmatlan!

-         Ez olyan Hagridos volt – vigyorgott.

-         Hülye – fejeztem ki tömören a véleményemet. Csak mosolygott. Állt ott zsebre tett kézzel, és mosolyogva fürkészte az arcomat.

-         Jól van na, csak a legtöbb lány félni szokott tőle.

-         Én legtöbb lánynak nézek ki?

-         Nem, egyeltalán nem – nem egészen ezt a választ vártam, inkább azt, hogy „igen”, vagy hogy „miért, nem vagy lány?”, vagy valami ilyesmit.

-         És te hová mész? – váltottam témát, mert nem szerettem volna, ha arról beszélgetünk, hogy milyen fajta lány vagyok...

-         Jimmyt keresem, nem láttad?

-         Ő az a haverod, aki ráhajtott Lucyra? – felhúzta a szemöldökét.

-         Ő az a lány, akivel mindig együtt látlak?

-         Igen, ő az – válaszoltam végül. – Miért, azt figyeled, hogy kivel vagyok együtt?

-         Igen, azt is – mondta tök nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

-         Amúgy pont most beszéltem vele – vigyorodtam el, mert az nem járja, hogy mindig csak ő röhögjön rajtam, mert elég fura arcot vágott.

-         Mikor?

-         Mondom, hogy most.

-         És miről? – volt valami a hangjában, amit nem tudta hova tenni.

-         Lucy – mondtam egyszerűen –, azt hittem, ez magától értetődik.

-         Ja, csak az, akkor jó – mondta, és rögtön felderült az arca -, én megyek is – azzal elsietett.

A hétfői hangulatom viszont elmúlt. Egész jó kedvem lett, arra gondoltam, csórok valami kaját a konyháról.

 Egyszer csak szembejött velem James. A Tekergők Térképét nézte.

-         Láttam, hogy jössz – mondta fel sem nézve.

-         Neked is szia – mondtam teljes érdektelenséggel a hangomban. – Hova mész?

-         Anne-hez – felelte teljes lelki nyugalommal. Azt hiszem, ő az új barátnője. Gyorsan váltogatja őket.*

-         Jó szórakozást... – mondtam, és már ott sem voltam.

Szombaton Roxmorts! Imádok ott lenni! Ott a Weasley Varázsvicc Vállalat, a Mézesfalás, a Szellemszállás... Már hiányzott. Ahogy az egész Roxfort. Ez a második otthonom. És imádok itt lenni.

Arra eszméltem, hogy már megint nem tudom, hol vagyok. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Beléptem egy terembe, hátha jártam már ott, de csalódnom kellett. Olyan volt, mint a többi, de korábban nem láttam. Nagyon régen járhatott itt valaki. A padokon ujjnyi vastag, az ablakokon a függönyök behúzva... Az egyik sarokban egy nagy leterített tárgy állt. Az első gondolatom az volt, hogy egy festmény. Közelebb léptem. Olyan furcsa érzésem támadt, hogy jártam már itt. Pedig nem. Egy kicsit tétováztam, de végül lehúztam a leplet, és egy tükröt láttam. Egyszerű tükör volt, dísztelen keretén egy felirattal: "Edevis amen ahze erkyt docr amen" Belenéztem, és legnagyobb meglepetésemre nem magamat láttam, hanem egy főnixet. Gyönyörű, arany színű tollakkal, mintha sugárzott volna valamit magából. Valami energiát, és reményt... Percekig álltam némán, mozdulatlanul. Csak néztem a madarat. Mindig rahongtam a főnixekért. Százszor hallottam azt a mesét apától, hogy hogyan mentette meg őt a Fawkes, és mindig oda voltam érte. De miért ezt látom a tükörben? Miért pont ezt? Nem értem. Végül sikerült elszakadnom a furcsa „tükörképtől”. Letakartam a tükröt, és körülnéztem, hátha van még valami figyelemre méltó a teremben, de olyan volt, mint bármelyik másik.

Visszafelé figyeltem a portrékat, hogy esetleg máskor visszataláljak. Talán elhozom Lucyt és Roxyt is. Lehet, hogy ők tudják a magyarázatot erre a furcsa jelenségre, ha nevezhetjük annak. Talán rájövünk. Talán...

Véleményed