Vasárnap reggel felébredtem és fél percig bámultam az íróasztalt, ami szemben van az ágyammal, aztán eszembe jutottak a tegnap este történtek. Hogy lehettem ilyen hülye? Mi közöm nekem egyeltalán Woodhoz? De hát ő smárolt le engem, nem én őt! Az már részletkérdés, hogy visszacsókoltam... Istenem, csak ne szóljon róla senkinek!
A lányok még mind aludtak. Felöltöztem, és nekikezdtem az Átváltoztatástan házinak.
Aztán a Bájitaltannak. Majd a Jóslástannak. Ránéztem az órára: fél kilenc. És én máris kész vagyok minden házival. Felkeltettem a lányokat, hogy menjünk le reggelizni.
A nagyteremben nem sokan voltak, vasárnap reggel senki nem kel korán, főleg a griffendélesek nem, a tegnapi buli után... Fogalmam sincs, mikor lett vége.
Leültünk, és szótlanul enni kezdtünk. Én azért, mert nem volt mondanivalóm, a lányok meg azért, mert nagyon álmosak voltak. Különben biztos megkérdezték volna, hogy tegnap miért feküdtem le olyan korán. De örülök, hogy nem kérdezték meg, mert akkor azt kellett volna mondanom, hogy „Ja, csak kimerített a Wooddal való smárolás!”, illetve csak ezt mondtam volna, ha nem lennék mestere a hazugságoknak.
Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy megláttam Woodot és a haverját leülni a griffendél asztalához. Igazán kár volt odanézni, mert észrevette, rögtön kiszúrt, és találkozott a tekintetünk. Gyorsan másfelé néztem. Körülbelül azt olvastam ki a szeméből, hogy még nem végeztünk, vagyis hogy nem hagyja ennyiben a dolgot. Mi olyan felfoghatatlan abban, hogy felejtse el? Biztosan nehéz a felfogása, én arról egyáltalán nem tehetek. És arról sem, hogy tegnap hagytam, hogy ledugja a nyelvét a torkomon, a holdfény, meg a nimfajelmez miatt volt az egész.
Reggeli után Lucy és Roxy letelepedtek a klubhelyiségben, én meg elmenekültem a bagolyházba, nehogy talákozzak vele. Először azt hittem, hogy nincs ott senki, de fél perc nézelődés után mozgást hallottam. Magamban imádkoztam, hogy ne Wood legyen az. Nem ő volt, hanem Al egyik szobatársa, Michael Logan. Saját rajongói klubja van a lányok körében, nem csoda, én sem rúgnám ki az ágyamból. Csak vicceltem. Legyen elég annyi, hogy magas, izmos, fekete haja van, és mélykék szeme.
Rám emelte a kék szemeit, és rám villantott egy mosolyt.
- Szia... Lily, ugye? Te vagy Al húga, nem? – észrevettem, milyen hosszú szempillái vannak.
- Igen – mondtam és elpirultam. Mentségemre szóljon, hogy én is nőből vagyok. És aki ilyen mélykék* szempárral rendelkezik, az egyszerűen beindítja a hormonokat. Nem tehetek róla.
- Hogy tetszett a tegnapi buli? – mosolygott, mintha mindent tudna, pedig igazából nem tudott semmit. Semmit az ég világon.
- Hát... – nyeltem egyet – jó volt. Lehet mondani.
- Annak örülök. Nekem mennem kell, szia. – Sarkon fordult, és kisétált a bagolyházból.
Igazán rendes tőle, hogy így érdeklődik. Mondhatni aranyos. Mindig azt gondoltam, hogy egy bunkó, mert körülrajongják a lányok, de úgy látszik tévedtem. Ez is azt bizonyítja, hogy ne a borítójáról ítéljünk meg egy könyvet.
Aztán nyílt az ajtó, és belépett... Na ki más? Wood. Egy boríték volt a kezében. Először észre sem vett, csak miután megfelelő bagoly után nézett.
- Ó, szia – nézett rám meglepetten, nyilván nem számított rá, hogy itt talál, nem sok lány tölti a szabadidejét a bagolyházban... – Mit csináltál itt Logannel? – megint olyan furán csillogott a szeme, mint a múltkor. Akkor nem tudtam, mit jelent. Most már tudom. Féltékenységet.
- Semmit – mondtam gyorsan –, csak beszélgettünk – lehet, hogy azért nem hitt nekem, mert elvörösödtem, de még mindig méregetett, mintha valami bűnjelet keresne rajtam. Pedig egyáltalán nem azért vörösödtem el, azért, mert most beszéltünk először a múltkori kis „incidens” óta...
- Figyelj, ami a múltkor történt... – kezdte, de a szavába vágtam.
- Felejtsük el, oké? Az egy tévedés volt részemről. Amúgy is magam alatt voltam. Vedd úgy, hogy meg sem történt.
- Te ezt tényleg el is hiszed? – kérdezte fájdalmas hangon, azzal sarkon fordult, és faképnél hagyott. Most megbántottam? Lehet. De miért érdekel ez engem egyáltalán?

A következő napok egyszerűen siralmasan teltek. Wood keresztülnézett rajtam, én meg azon rágódtam, hogy miért bánt ez engem. Hiszen azelőtt kifejezetten idegesített, hogy piszkál. Komolyan mondom, nincs rosszabb évszak a novembernél. Folyton esik, hideg szél fúj, és még azt kérik, legyen jó kedvem. A lányok folyton azzal nyaggatnak, hogy mi bajom van. Most meg itt szenvedek a bájitaltan házimmal, amit máskor 5 perc alatt befejeztem volna. Én próbálok koncentrálni, de nem megy. Wood a szomszéd asztalnál varázslósakkozik a haverjával. Néha rajtakapom, hogy néz, de akkor gyorsan úgy csinál, mintha a sakkal lenne elfoglalva.
Hagyom a francba, inkább járok egyet. Mintha az megoldás lenne bármire is...

Felkerekedtem hát, hogy sétáljak egyet. Úgy látszik, lételemem a séta. Valahogy megnyugtat. Mindegy, szóval a Tiltott Rengeteg mellett mentem, amikor úgy éreztem, hogy valaki figyel. Állítólag a nők jobban megérzik az ilyesmit, lehet benne valami, mert tényleg figyelt valaki. Én, naiv Lily (lehet, hogy az őrület első jele, hogy E/3 személyben beszélek magamról?) azt gondoltam, hogy csak képzelődöm. Miért figyelnének engem? Nem követtem el semmit, azon kívül, hogy Wooddal smároltam, arról meg igazán nem tehetek. Az egészet ő kezdte. Gyanútlanul mentem tovább, amikor az egyik fa mögül valaki mellém lépett. Felsikítottam. Teljesen érthető. Ha az ember sétál egy rohadt nagy, sötét erdő mellett, és valaki előlép a semmiből, az első gondolata, hogy egy pszichopata gyilkossal van dolga. De ahogy jobban megvizsgáltam, rájöttem, hogy egyáltalán nem hasonlít holmi gyilkosra, sőt. Michael volt az.
- Te jó ég, rám hoztad a frászt – mondta nevetve.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott mosolyogva. Istenem, ez a mosoly!
- Semmi baj, éreztem, hogy figyel valaki. – Tényleg nem dicsekvésből mondtam, ugyan ki lenne büszke a hatodik érzékére? – Egyébként, mit csináltál ott bent? – böktem a sötét fák felé.
- Csak a thesztrálokat néztem meg, érdekes lények. – Megnézte. Tehát látja őket.
- Ó. Látod őket? – tettem fel a kézenfekvő kérdést, de rögtön meg is bántam. Hogy lehetek ilyen tapintatlan? – Bocsi.
- Semmi baj, megértelek. Te nem látod őket, ugye?
- Nem.
- Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy kit láttam meghalni...
- Dehogy is! Nem kell elmondanod! – próbáltam menteni a menthetőt.
- Semmi érdekes, csak egy mugli balesetnek voltam szemtanúja. – Csak? Mi az, hogy csak? Az nem egy emberélet?
- Értem – mondtam kissé ridegen, és a tavat kezdtem szugerálni.
Pár perc hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Nekem mennem kell, kezd sötétedni, és még nincs kész a bájitaltan házim – mondtam, és sarkon fordultam.
- Szia – hallottam még a hátam mögül, de nem volt kedvem visszafordulni.
Ahogy sétáltam vissza a kastély felé, egyszer csak Scorpiusba ütköztem, biztos a sors akarata, hogy mindig összefussunk.
- Ó, szia – mondtam meglepetten.
- Szia. – Valahová a hátam mögé nézett – Logannel voltál? – Nem értem, mi a baj vele? – Én a helyedben vigyáznék vele.
- De miért? – akartam kérdezni, de ő már ott sem volt. Nem értem mi baj van Michaellel, azon kívül, hogy hidegen hagyja egy mugli baleset. Könyörgöm, mindenkinek lehet egy kis dilije!

Ez a november egyre hidegebb. Most például nagy pelyhekben hull a hó, de nem baj, mert így legalább nem unatkozom. Nincs is élvezetesebb szórakozás a hópelyhek bámulásánál! Al azzal szekál, hogy írjam meg helyette a bájitaltan háziját. Mi az, hogy írjam meg? Ő idősebb! Az nem számít, hogy az ő tananyagukat is tudom, különben sem vagyok elememben. És különben is, van jobb elfoglaltságom, mint az ő háziját irogatni. Hogy mi? Hát bámulni a hóesést, ez egyértelmű. Még hogy szívtelen vagyok! Kikérem magamnak. Á, inkább megírom, mielőtt minden válogatott sértést a fejemhez vág....
Kész is. Rose mellettem ül egy fotelben, és a S. M. monogramot díszíti szívecskékkel, és egyéb nyálas motívumokkal. Közben dúdol. Süt róla, hogy szerelmes, nem igaz, hogy a többiek nem veszik észre. Nem tudom, meddig akarják titkolni, de előbb-utóbb kiderül, és akkor balhé lesz, de hát az ő dolguk, én végképp nem szólhatok bele. Végül is Scorpius is beleszól az én dolgaimba, de mindegy. Hé, mióta hívom én Scorpiusnak? Malfoynak hívják, vagy mi a szösz. Úgy látszik, végre teljesül Lumpsluck házösszehozó vágya. A griffendélesek és a mardekárosok ezentúl puszipajtások lesznek. De hát minek az a sok ellenségeskedés? Jobb így mindenkinek, de legfőképp Rose-nak, elég vidámnak tűnik. Hallottam valami olyasmit, hogy Lumpsluck valami klubot akar szervezni. Apa mondta, hogy az ő idejében is volt olyan, sőt, a nagyanyám is hivatalos volt ilyen összejövetelekre. Hogy mik vannak?
Hát ezt ne hiszem el, most James szekál. Egyszer egy évben leereszkedik a húgához, akkor is csak azért, hogy rajzoljak neki egy sellőt, mert legendás lények gondozására kell.
- Megcsinálom, de csak ha kölcsönadod egy hónapig a térképet – Hogy én milyen okos vagyok! De miért nem kértem el Altól a köpenyt? Az ilyesmi mindig utólag jut eszembe.
- Na jó – morogja. Háhá, győzelem! Sellőt rajzolni különben is egyszerű, ha akarom, úszkálhat is, de Jamesnek ezt nem kell tudni, Hagrid a végén azt hiszi, hogy egy zseni.
- Tessék, itt a sellőd – lököm oda neki – Kérem a térképet! – Csak morog valamit, és felmegy érte.
- Nesze – Kutyának meg tessék. Mindegy, nálam van a térkép, és ez a fő.
De mit keres Scorpius és Michael a parkban sötétedés után?

* Hogy maradjunk Sissy Berger véleményénél... :P

Véleményed