Másnap reggel jókedvűen ébredtem. A lányok ágya felől jövő szuszogás azt jelezte, hogy drága barátnőim még alszanak. Kipattantam az ágyból (megjegyzem, majdnem ráléptem Gombócra, aki még békésen szundikált a kosarában, amit az utolsó roxmortsi kiránduláson vettem neki), és felöltöztem. Általában összefogom a hajam, mivel már majdnem a derekamig ér, és elég fárasztó lenne este kifésülni, de most kiengedve hagytam. Elég hamar elkészültem, gondoltam lemegyek a klubhelyiségbe, de csak pár korán kelő volt lenn, akik rendkívül szorgalmasan másolták a házijukat. Erről eszembe jutott, hogy Robnak tulajdonképpen nincs kész, mivel arra tegnap már nem került sor, hogy segítsek neki megírni. Hirtelen ötlettől vezérelve felszaladtam a dolgozatomért, aztán pedig a fiúk hálókörlete felé vettem az irányt. Voltam már itt korábban, de csak Alnál, vagy Jamesnél, de most úgy éreztem, mintha tilosban járnék. Így utólag elég abszurd ötletnek tűnik, hogy csak azért felmenjek a fiúk hálókörletébe, hogy odaadjam a házimat az egyik osztálytársamnak, de akkor jó ötletnek tűnt.
Szóval megkerestem azt a szobát, amire az ő neve is ki volt írva, és bekopogtam. Pár másodperc múlva egy fekete hajú fiú nyitott ajtót, aki évfolyamtársunk, de gőzöm sincs, hogy hívják. Eléggé meg volt, lepődve, nem is csodálom, nem vagyok egy gyakori jelenség arrafelé, főleg ilyen korán nem.
- Őőő... Jó reggelt! Bocsi a korai zavarásért – tettem hozzá, bár ő már fel volt öltözve, gondolom korán kelő típus.
- Semmi gond – mondta még mindig kicsit csodálkozva, miközben egy kicsit gyanakodva méregetett. Biztosan azt hitte, hogy Lily Potternek öltözött pszichopata tömeggyilkos vagyok. Pedig nem is.
- Robhoz jöttem, szólnál neki? – kérdeztem angyalian mosolyogva.
- Persze – mondta. – Rob, téged keresnek! – üvöltötte, mire egy párna csapódott a fejéhez. – Na, felkelsz, vagy sem? – nézett a szoba egyik felébe, amit én nem láttam.
- Várj, mindjárt iderángatom – vigyorgott.
Pár másodperc múlva Wood jelent meg az ajtóban, kócosan, hunyorogva, és egy szál boxeralsóban. Iszonyú édes volt. Igazság szerint én nem számítottam rá, hogy ő még alszik. Pedig gyakorlatilag még hajnal volt. Na jó, kora reggel. Meg amúgy is... Szóval fülig vörösödtem, és hirtelen roppant érdekesnek találtam a cipőfűzőmet.
- Lily? – kérdezte még mindig hunyorogva. – Mit keresel te itt, ilyenkor?
- Hát izé... Gondoltamfelhozomabájitaltandolgozatomatmertláttamhogytegnapnemsikerültbefejezned – hadartam egy szuszra.
- Értem – mondta, miközben próbált elnyomni egy ásítást. – Köszi.
Csodálom, hogy megértette. Ha egyáltalán megértette.
- Akkor én megyek is – nyomtam a kezébe a dolgozatomat, és már ott sem voltam.
Hogy lehet valaki ilyen aranyos korán reggel?
A lányok persze még húzták a lóbőrt. Gondoltam felkeltem őket.
- Jó reggelt! – húztam le róluk egymás után a takarót.
- Hogy lehet hogy te már ilyen korán jól nézel ki?
- Hát ez erős túlzás – nevettem.
- És miért vagy egyáltalán ébren?
- Hosszú, és unalmas. Különben sem tereljük a témát! Felkelni! Mire hármat számolok, mindenki talpon legyen! Egy, kettő, kettő és fél! Há... – Puff. Ki hitte volna, hogy Lucy ilyen pontosan céloz?
- Alacsonyan szállnak a párnák – röhögtem, miközben visszajuttattam az alvó alkalmatosságot a tulajdonosának.
- Hrgh... – Úgy látszik, ezek ma csak ilyen szintű kommunikációra képesek.
- Jól van, ha el akartok késni, csak tessék. McGalagony biztosan díjazni fogja, majd mondom neki, hogy nem értetek rá. Talán megússzátok a bagolyház kitakarításával, de az is lehet, hogy Lumpsluck professzornak kell segítenetek szétválogatni a szalamandrapikkelyeket. Végül is, nem olyan nehéz feladat, én már egyszer csináltam, és...
- Oké, inkább felkelek! – mondta Lucy, és rendkívül éber ábrázattal célba vette a fürdőt.
- Lemegyek nélkületek reggelizni, mert kezdek éhes lenni. Szerintem neked sem ártana kikászálódni az ágyból – böktem meg Roxyt, mire megkísérelt megölni a pillantásával. – Te tudod.
Lementem a Nagyterembe, és nekiláttam a rántottám megsemmisítésének. Mikor kicsik körülnéztem, hogy le ne maradjak, megláttam Alt, ahogy Ninával beszélget. Remélem, nem kviddicsről, mert szegény Nina pár perc múlva sikítva menekül majd.
Aztán James lépett be, Lanával. Lana arckifejezését látva biztos voltam benne, hogy kviddicsről van szó. Megforgatta a szemét, én pedig küldtem felé egy bocsánatkérő mosolyt, amiért elviseli Jamest, meg a hülyeségeit. De aztán megláttam, hogy James hogy néz rá, és már nem is sajnáltam annyira. Még sosem láttam a bátyámat ilyen hősszerelmes tekintettel szemlélni valakit. Egész aranyosak voltak így együtt.
Gondolatban hátba veregettem magam. Semmi gond, Lily, nem vagy skizo, á, dehogy. Végül is, ezt nekem köszönhetik.
Lucy és Roxy huppantak le mellém. Időközben már emberi alakot öltöttek, de még mindig kicsit kábák voltak.
Aztán Rob jött be a haverjaival.
- Köszi – nyújtotta felém a pergament. Furán mosolygott. Olyan féloldalasan.
- Nincs mit. Ne haragudj, hogy felkeltettelek – nevettem.
- Semmi gond, legalább jól indult a napom. – Azzal leültek az asztal másik végébe.
- Miért érzem úgy, hogy történt valami, amiről lemaradtunk? – kérdezte Roxy fél perc fáziskéséssel.
- Mert keveset aludtál – mondtam, miközben magamba tömtem még egy falat rántottát.
- Felkeltetted? Mit kerestél te a fiúk hálókörletében?
- Csak kölcsönadtam neki a dolgozatomat.
- Hajnalban?
- Hat óra nem hajnal.
- De igen! – vágták rá egyszerre.
- És nem csodálkozott?
- Nem nagyon, túl álmos volt hozzá – vontam meg a vállam. – Még felöltözni sem volt ideje – kuncogtam.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy csak egy boxeralsó volt rajta.
- És? – nézett rám Lucy csillogó szemekkel.
- Mi és?
- És mi történt ezután?
- Semmi. Odaadtam a pergament, aztán leléptem.
- Ezt látni kellett volna – mondta csalódottan Roxy.
- Mit? Woodot hiányos öltözetben, vagy az arcomat, amikor megláttam?
- Az utóbbi szórakoztatóbb, de az előbbi sem lehet rossz.
- Hát nem – jegyeztem meg halkan.
- Bevallod, hogy tetszik?
- Legyen nektek karácsony... – forgattam meg a szemem. – Igen, tetszik.
Ez valamiért nagyon feldobta őket. Inkább a saját magánéletükkel foglalkoznának.
Bájitaltanon megint a szokásos szöveget kaptam Lumpsluck professzortól, amit most nem részleteznék, nyílván mindenki kitalálja magától is.
Jóslástanon épp az álomfejtéssel foglalkoztunk. Még mindig Rob a párom, de már koránt sem érzem akkora sorscsapásnak, mint korábban.
A mágiatörit ismét minden diák kihasználta, hogy bepótolja az elmaradt alvást. Én igyekeztem ébren maradni, de a tudatalattim mindig tisztában volt vele, hogy ez nem sikerülhet. Binns már akkor is rémesen unalmas, amikor belebeg a teremben. Míg minden más tanár az ajtón át közelíti meg az osztályokat, Binns a katedra mögötti falon szokott közlekedni.
Aztán elkezd azon az álmosító hangján nyikorogni:
- A mai órán a kobold-varázsló kapcsolatok tizedik paragrafusát fogjuk elemezni...
Idáig tudtam követni, Az óra többi része ködbe vész. Nem értem, miért nem vesznek már fel egy új tanárt, aki normálisan elmagyarázná az anyagot. Igazán nem kérek sokat, csupán annyit, hogy ne egy szellemtől kelljen elsajátítanom a mágiatörténelem csínját-bínját. Szegény Binns professzor.
Az utolsó óránk átváltoztatástan volt. McGalagony óra végén utasított minket, hogy fáradjunk a Nagyterembe, mert bejelentenivalója van.
- Szerintem meghosszabbítják a vakációt!
Igen, tudom, menthetetlenül naiv évfolyamtársaim vannak.
- Nem hiszem, McGalagony imád szadizni minket.
Azért vannak itt még olyanok is, akik két lábbal a földön járnak.
Mindenki betódult a Nagyterembe, csak hárman léptek rá a lábamra, őket hajtépéssel, vagy egy jól irányzott rúgással jutalmaztam. Ki mondta, hogy gyenge jellem vagyok?
Tíz perc lökdösődés után mindenki a helyén ülve nézte McGalagonyt, hátha rá van írva, mit akar mondani. Megjegyzem, nem volt ráírva.
- Egy kis figyelmet kérnék! – mondta McGalagony, mire azok is elcsendesedtek, akik most beszélték meg az esti programjukat.
- A Mágiaügyi Minisztérium nagylelkűen felajánlott egy hét napos kirándulást iskolánk számára, Franciaország híres városába, Párizsba.
A tömeg felmorajlott. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, mellettem néhányan már az tervezték, milyen ruhában mennek.
- Mivel tanulóink száma meghaladja azt a számot, amennyit egy szálloda el tud helyezni - zengte túl a ricsajt McGalagony mágikusan felerősített hangja -, két turnusban megyünk. A Mardekár a Griffendéllel, a Hollóhát pedig értelemszerűen a Hugrabuggal.
Még nagyobb hangzavar lett. McGalagony bosszúsan emelte fel újra a hangját:
- Még nem fejeztem be!
Erre mindenki elhallgatott, kivéve az én drága nagyobbik bátyámat, aki nem vette észre a hirtelen keletkezett csöndet, Lanához fordult, és fennhangon megkérdezte:
- Edmond, alszol velem egy szobában?