Vasárnap rögtön hozzá is kezdtem az önmegvalósításhoz vezető úthoz. Vagy legalábbis megpróbáltam megtenni az első lépést.
Reggeli után egy mardekáros gólyába botlottam, aki nem találta a saját klubhelyiségét. Kérdem én, hogy lehet az, hogy röpke nyolc hónap alatt nem vésődik be egy friss gondolkodású, 11 éves gyerek szürkeállományába az az útvonal, amit minden egyes nap megtesz?
Én még a hollóhátasokéhoz is odatalálok, de ez egy hosszú és unalmas történet.
A mardekárosokét viszont nem ismerem, szóval tanácstalanul álldogáltam a megszeppentnek nem nevezhető elsőssel, aki annak ellenére, hogy engem jelölt ki ideiglenes idegenvezetőjének, gyanakvóan méregetett.
Addig töprengtem ott, míg arra nem járt egy mardekáros srác, akivel eddig egy szót sem beszéltem, de mint kiderült, nem sokat veszítettem. Mivel ő nem volt hajlandó önként felajánlani a segítségét, hogy elkísérje az Ő házának tagját, nekem kellett megkérnem rá.
- Ne haragudj, Zambini… - kezdtem.
- Mi van, Potter, sok a szabadidőd, hogy mardekáros elsősöket molesztálsz? – mért végig gúnyosan.
- Éppen arra akartalak megkérni, hogy kísérd el a klubhelyiségébe, ugyanis nem talál oda – sziszegtem fogcsikorgatva, azzal sarkon fordultam, és ott hagytam.
Ennyit az együttérzésről, meg a házak közötti összetartásról.

Délután könyvtárba mentem, hogy megírjam a bájitaltan házi dolgozatomat. Egyedül kellett mennem, mert mindenkinek valami más elfoglaltsága akadt. Előre látom, hogy este ott fognak nekem rimánkodni, hogy adjam kölcsön.
Szeretek könyvtárba járni, mert ott legalább csönd van és nyugalom, és az ember érdekes olvasmányokat találhat, ha jó helyen keresgél.
Tudtam, hogy melyik könyv kéne, de sehol sem találtam, Madam Cvikker pedig morcosan rakott a helyére pár könyvet, miközben azon morgott, hogy ezek a mai fiatalok semmit nem tesznek helyre. Egyébként sincs oda értem, mióta leöntöttem az Animágia alapjai első részét töklével. Igazán nem én tehetek róla, hogy egyesek nem tudják elviselni, ha reggeli közben olvasok, és folyton lökdösik a könyökömet. Különben is, örüljön, hogy addigra elfogyott a tejeskávé…
Tehát úgy döntöttem, jobb nem zargatni a könyvtárost, mert mi van, ha kizavar, és az egész évfolyam házi nélkül marad?
Már legalább a tizedik könyvet nyitottam ki a bezoár hét legfontosabb tulajdonságát, és a tárolásának módját, de sehol sem találtam.
Ekkor valaki megfogta a vállamat, amivel kis híján rám hozta a frászt. Megpördültem, mire Robbal találtam szembe magam. A pulzusom kétszeresére gyorsult, és megszólalt a fejemben a vészharang, ami azt jelezte, hogy túl közel van. Hátraléptem, mire a könyvespolcnak ütköztem.
- Ezt keresed? – mutatta fel a kezében tartott könyvet, ami… igen, az volt, amiért átkutattam három polcot. Szóval más is nekiállt a bájitaltannak…
- Pontosan – nyúltam a könyv felé, de ő a magasba emelte, ami pofátlanság, tekintve, hogy így nem érem el.
- Mit adsz érte? – kérdezte vigyorogva. Kék szemei csillogtak.
- Semmit! – mondtam felháborodva, mire az egyik kezét az arcom mellett a könyvespolcnak támasztotta.
- Semmit? – A másik keze is elzárta a menekülési útvonalat. De akkor már mindegy volt.
- Miért, mit szeretnél? – kérdeztem kicsit révetegen.
- Nekem van egy ötletem – mondta lesütve hosszú szőke szempilláit, aztán újra a szemembe nézett, és lehajolt, hogy megcsókoljon.
Csakhogy engem nem lehet csak úgy megcsókolni néhány poros könyv társaságában! Úgyhogy ellöktem, és angolosan távoztam. Vagy inkább viharosan. Részletkérdés.

A baj csak az volt, hogy nekem kellett a könyv. Én, naiv kislány azt gondoltam, hogy addigra ő meg tudja írni a dolgozatot, mire én rászánom magam és visszamegyek. De még mindig ott volt.
- Megkaphatom végre azt a könyvet? – léptem oda hozzá.
- Tessék – nyújtotta felém. Gyanús volt.
- Csak úgy? – néztem rá gyanakvóan.
- Miért, mit szeretnél még? – csillant fel a szeme.
- Semmi olyat, amire te gondolsz – hűtöttem le.
- Mások az elképzeléseink… - mondta szomorúan. Olyan aranyos volt, hogy megsajnáltam.
- De ne feledd: a remény hal meg utoljára – mosolyogtam rá.
- Elképesztő vagy.
- Ezt bóknak veszem.
- Rendben, mert az is.
És akkor belépett James. A KÖNYVTÁRBA. James – könyvtár. Könyvtár – James.
- Csukd be a szádat – bökött oldalba Rob. James gyanakvóan méregetett minket.
- Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte, miközben levett egy könyvet a polcról. A könyv borítóját sűrű, zöld szőrzet borította. James kíváncsian forgatta.
- Én a helyedben azt – kezdte Rob.
Ekkor a bátyám kinyitotta a könyvet. A következő pillanatban sok dolog történt egyszerre. Először is, Rob elkapta a kezemet, és félrerántott. Eközben a könyvből kinyúlt egy kéz, aminek ujjain a borítóhoz hasonló színű körmök ültek. A kéz engem vett célba, de mivel Rob elrántott (!), csak a levegőbe csapott. Ezek után irányt változtatott, és CSATT! Lekevert egy hatalmas pofont Jamesnek.
James ijedten csapta össze a veszélyes, de roppant érdekesnek bizonyult, könnyűolvasmánynak nem nevezhető kötetet. Arcán piros, tenyér alakú nyom éktelenkedett, mély karmolásokkal.
- Ezt miért nem tárolják a zárolt részlegben?! –kérdezte hisztérikusan magas hangon.
- Hosszú, és unalmas – mondta Rob, és bánatomra elengedte a kezemet. – Szerintem menj fel a gyengélkedőre. Madam Pomfrey ad rá valami löttyöt, egy kicsit csíp, de holnapra már nyoma sem lesz. De jobb ha sietsz, mert ha későn kapod meg, három hétig nézegetheted, zöld színe lesz, és fel is fog hólyagosodni. És nem mellesleg, fájdalmas is.
- Meg sem kérdezem, hogy ezt honnan tudod.
- Ne is. Hosszú.
- James, elkísérjelek? – kérdeztem együttérzően.
- Gyakran járok oda. Ismerem az utat – mondta, és sarkon fordult.
Madam Cvikker savanyú ábrázattal nézett utána, gondolom neheztelt, amiért megzavarta szentélyének meghitt csendjét.
- És még csodálkozunk, hogy nem jár könyvtárba – jegyeztem meg somolyogva.
- Mennem kell – néztem a könyvtár falán függő, cikornyás órára.
- Hová sietsz?
- Dolgom van – vágtam ki magam, és otthagytam.
Igazából semmi dolgom nem volt, a dolgozaton kívül, de nem akartam egy helyiségben tartózkodni vele huzamosabb ideig, mert annak általában rossz vége lesz.

A klubhelyiség felé vezető úton összefutottam egy szőke lánnyal, akinek nem tudom a nevét. Ellenségesen végigmért.
Kérdem én, kinek ártottam, hogy lépten-nyomon ilyen rosszindulatú emberekkel hoz össze a sors? Gúnyosan rámosolyogtam, mire ő vágott egy grimaszt.
Egész úton ezen dohogtam. Aztán egyszer csak az egyik terem ajtaján kinyúlt egy kéz, és magával rántott.
- Mi a…? – kezdtem felháborodva, mert valahogy mindig csak engem rángatnak be ismeretlen kezek ismeretlen ajtók mögé. – Lucy? – Ismertem fel barátnőmet. - Neked meg mi bajod?
- Láttad a csajt? – kérdezte feldúltan.
- Milyen csajt?
- Szőke, körülbelül ilyen magas, és úgy néz rád, mintha egy kis féreg lennél a porban, akit el kell taposni.
- Igen, azt hiszem, láttam. Mi van vele?
- Tíz perce tanúja voltam, hogy Scorpius Malfoy-jal csókolózik.
- Ne haragudj, de félreértettem. Mintha azt mondtad volna, hogy Scorpius és az a csaj az előbb…
- Jól hallottad, a hallásod tökéletes, csó-ko-lóz-tak! Most meg hova mész?
- Hirtelen felötlött bennem egy gondolat. Egy kis hangocska azt súgja, hogy keressem meg a Malfoy-ok büszkeségét, és tépjem ki egyenként a csodás szőke tincseit.
- Mondanám, hogy nyomd el, mert ez a skizofrénia első tünete, de abszolút jogos, tehát…
De nem tudta befejezni, mert elviharzottam, hogy megkeressem Scorpot. Csakhogy ez elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy Scorpius valószínűleg a mardekárosok rezidenciáján tartózkodott.
Úgy döntöttem, megvárom a holnapot.
De miért mindig nekem kell megmentenem a világot?

----------------------------------------
Ha már elolvastad, kérlek, írj egy kritikát, hogy tetszett-e. :) Köszi!