Akárhonnan is nézzük, elég kilátástalan a helyzetem. Scorpiusszal összevesztem, Rob pedig faképnél hagyott, és nagyon valószínű, hogy ő is haragszik.
A kirándulás Franciaország híres-neves városába pedig egyre közeledik. Nem lesz olyan csodás az út, ha a fél suli berág rám.
McGalagony viselkedése pedig csak a hab a franciakrémesen. Egyre több feladatot varr a nyakamba, amiről arra következtetek, hogy most már biztos lehetek benne, hogy jövőre a tankönyvlistát tartalmazó levélben egy prefektusi jelvényt is fogok találni.
A múlt héten már ott tartottam, hogy ha még egyszer meghallom a „Miss. Potter, megkérhetném, hogy…” kezdetű mondatot, ami rendszerint valamilyen feladat elvégzésére vonatkozó burkolt felszólítással végződött, megtépem igazgatónőnk gondosan kontyba kötött haját. Főleg, hogy annak az imént említett jelvénynek ne feltétlenül fogok felhőtlenül örülni. Az egy dolog, hogy az ember használhatja a prefektusi fürdőt, és ugráltathatja a társait, de semmi kedvem elsősöket pesztrálni, és olyan feladatokat elvégezni, amik halálosan unalmasak. Inkább maradnék, átlagos szürke roxforti civil.
Ami egyébként merő képtelenség, tekintve, hogy Potter vagyok. Bár az évfolyamtársaim zöme már megszokta, hogy a „Kis Túlélő” lányával egy légtérben művelődik (vagy nem művelődik), azért sokan néznek még csodabogárnak, a vörös hajamról nem is beszélve, ami nagyon feltűnő.
Visszatérve a jelenbe: Scorpius most utál. De ez az érzés momentán kölcsönös, szóval semmi ok az elkeseredésre.
Robot viszont sürgősen meg kéne keresnem, hogy megmagyarázzam neki: semmi közöm Malfoyhoz. Ami jelenleg a tökéletes hamisítatlan igazság. Ugyanis Scorpiusszal már barátok sem vagyunk. És nem is leszünk, ha rajtam múlik.
A nap kérdése az, hogy miért tartozok én Robnak magyarázattal?
Csak barátok vagyunk, vagy nem?
Micsoda pofátlanság még magamnak is hazudni. Ez egyáltalán nem helyes. Ahogy az sem, hogy többet érzek iránta sima baráti szeretetnél.
Ennek egyszerűen nem így kéne történnie. Nekem utálnom kéne Robot, ahogy azt pár hónappal ezelőtt tettem, neki pedig el kéne felejtenie engem.
Megyek, megkeresem.
Rob Wood a maga szőke, kékszemű valójában a bagolyházban üldögélt, hátát a falnak vetve a földön.
- Szia – köszöntem nagyon halkan, és leültem mellé. Térdeimet felhúzva kezdtem nagy beleéléssel tanulmányozni egy kuvikot, hogy addig se kelljen a szemébe néznem.
- Szia – mondta, a hanga színtelen volt.
- Miért üldögélsz itt egyedül? – kérdeztem könnyednek szánt hangon.
- Miért nem Malfoyjal vagy?
- A fejemhez vágta, hogy mindenbe beleütöm az orrom, és faképnél hagyott – suttogtam lesújtva.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Talán jobban kellett volna megválogatnom a barátaimat – sóhajtottam. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy kimondom a szomorú igazságot.
- Mit vártál egy Malfoytól? – kérdezte gúnyosan.
Mintha csak megforgatta volna a tőrt a szívemben. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, aztán még egy, és még egy… Megpróbáltam észrevétlenül letörölni, de késő volt, addigra észrevette, hogy sírok.
- Ugyan már, ne sírj – mondta bocsánatkérő hangsúlyban, és mintha egy kicsit sajnált volna. De hát ki ne sajnált volna? Egy naiv kislány, aki azt hitte, nem számítanak az ellentétek, hogy ki melyik házba tartozik, és kik a szülei, vagy hogy mennyi pénze van.
- Meg sem érdemli az a szemét… - vígasztalt. Megfogta a kezemet.
- Azért jöttem… hogy… hogy megmagyarázzam, most meg itt bőgök – szipogtam, de ő ne szólt semmit, csak megsimogatta a hajam. Mintha csak egy kislány lennék, akinek elveszett a kedvenc Barbie-ja. De a kezem továbbra sem engedte el, amit valljuk be, nem is bántam túlságosan.
- Tényleg csak barátok vagyunk – közöltem, miután összeszedtem magam. – Voltunk – tettem hozzá szomorúan. – Érted? Nincs köztünk semmi.
Azon gondolkoztam, hogy mégis miért mentegetőzök?! Egyrészt, Scorpius tényleg csak a barátom volt, másrészt, elvileg Rob is csak a barátom. Elvileg…
- Tudom – sóhajtotta, és halványan elmosolyodott.
- Akkor én megyek – mondtam. Egy kicsit tétováztam, majd nyomtam egy puszit az arcára, és otthagytam.

Ezelőtt még sosem voltam ilyen… furcsán fiúval. Persze, ráfoghatnám, hogy barátság, de ha az lenne, akkor nem csókolt volna meg abban az üres teremben, vagy azelőtt halloweenkor, és karácsonykor, és… Ha jobban meggondolom, szinte minden évszakban legalább egyszer csókolóztunk.
És az a puszi is… Miért adtam volna neki puszit, ha csak barátok vagyunk?
Szánalmas. El kéne ismernem, tudom. De most gondolj bele. Hónapokig győzködtem mindenkit, hogy semmi közöm Rob Woodhoz. Az részletkérdés, hogy az ég világon senki nem hitt nekem, és ezt még csak meg sem próbálták palástolni.
De az tény, hogy én mindvégig szilárdan hittem, hogy nem érzek semmit Rob iránt. Sőt, eleinte egyenesen utáltam. Idegesített.
És most… most mondjam azt, hogy szerelmes vagyok belé? Mert, hogy őszinték legyünk, ez az igazság. Hát így állunk. És az a hab a tortán, hogy valószínűleg neki is tetszem, amitől még bonyolultabb lesz az egész. Tudom, hogy nem vagyok normális.
De mégis hogy néz az ki, hogy hónapokig nyíltan utálsz valakit, léptem nyomon visszautasítod, és meg sem próbálod titkolni, hogy nem vagy rá kíváncsi, aztán meg egyszer csak eléállsz azzal, hogy „Bocsi, meggondoltam magam, nem kezdhetnénk újra az egészet?”
Én szó nélkül faképnél hagynám saját magamat. És valószínűleg ő is ezt tenné.
Ilyet egyszerűen nem csinál az ember. Főleg, hogy momentán fogalmam sincs, tényleg szeretem-e.
Csak tudnám, miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?

***
Pár héttel később...

- Lil, elfelejtetted eltenni a fogkefédet – kiáltotta Roxy a fürdőből, miközben a szemét festette. Feje körül megbűvölt hajkefék és hajvasalók röpködtek.
Sóhajtva csoszogtam be a fürdőbe, aztán megpróbáltam helyet szorítani a fogkefémnek a harmadszorra felnyitott utazótáskámban.
Miután sikeresen begyömöszöltem a nagyanyám naplója, és a párizsi úthoz nélkülözhetetlen jegyzetfüzetem közé, lehuppantam az ágyamra, hogy azon gondolkozzam, mit felejtettem el.
Lucy a szomszéd ágyon hasonló tevékenységet fojtatott.
- Tudom, hogy valami kiment a fejemből… - motyogta.
Gombóc sértetten nyávogott mellettem. Biztosan kifogásolta, hogy egyedül hagyjuk hét teljes napra. Erre csak azt tudom mondani, hogy majdcsak túléli valahogy.
- Megvilágosodtam! – kiáltott fel Lucy. – De nem fogsz örülni.
- Na, mit felejtettél el? – kérdeztem gyanakodva. Amikor Lucy azt mondja, hogy nem fogok örülni, az semmi jót nem jelent.
- McGalagony üzent, hogy fél órával előbb indulunk. Tehát… - az órájára nézett. – Pontosan öt percünk van, hogy lenn legyünk a suli előtt, a fiákereknél.
Leküzdtem abbéli vágyamat, hogy Lucy mogyoróbarna tincseit alaposan megcibáljam, helyette felpattantam, és berontottam a fürdőbe, hogy Roxyval is közöljem a jó hírt, miszerint el fogunk késni, itthon hagynak minket, hogy aztán hét nap múlva McGalagony kinyírhasson minket.
Villámgyorsan felkaptuk a cuccunkat, és lerohantunk. Magamban imádkoztam, hogy McGalagony valami mással legyen elfoglalva. És imám meghallgattatásra talált.
Kedvenc igazgatónőnk éppen Rob Wood és Chris Taylor leteremtésével volt elfoglalva.
Részletesebben kifejtve próbált némi erkölcsöt és felelősségtudatot verni a fiúkba, kevés sikerrel.
- Mégis mit gondoltak, amikor hajnali kettőkor kalandtúrára indultak a Tiltott Rengetegbe?!
- De tanárnő… - kezdte Rob, akinek biztos vagyok benne, hogy jó kifogása lett volna. Egy naiv, kezdő pedagógus esetleg el is fogadja a magyarázatot. De McGalagony semmiképp.
- Semmi de, Mr. Wood! Mind a ketten megérdemelnék, hogy a Roxfortban maradjanak!
Rob és Taylor arcán rémült kifejezés lett úrrá. McGalagony látva, hogy elérte a célját, vagyis halálra rémített két negyedéves fiút, megenyhülve így szólt:
- De nem vonom meg maguktól ezt a kis kirándulást. Panaszt ne halljak!
Azzal visszacsörtetett a kastélyba, biztosan a az olvasószemüvegéért, vagy valami.
Rob olyan gyorsan termett mellettem, hogy összerezzentem, amikor megszólalt.
- Lily, jöttök velünk? – kérdezte, és egy fiákerre mutatott.
- Fiákerekkel megyünk Párizsba? – kérdeztem kétkedve.
- Szerintem csak Roxmortsig – vélekedett Lucy.
- Rendben – feleltem én, arra gondolva, hogy Roxmortsig csak kibírjuk két idiótával.
- Hová tettem a pálcám? – morfondírozott Roxy, miközben felültünk a legközelebbi fiákerre.
- Merlin, add, hogy ne kelljen visszamennünk érte – emeltem égnek a tekintetemet.
- Miből készült? – kérdezte Taylor, és kezében… igen, Roxy pálcáját forgatta.
- Hé, lenyúlta a pálcám! – kapta ki a kezéből barátnőnk felháborodva.
- Csak kölcsönvettem. Vigyázhatnál rá jobban.
Roxy sértődötten karba tette a kezét, és tűntetően kinézett az ablakon.
Eközben senki sem figyelt Robra, aki éppen a táskám egyik zsebéből kilógó naplómat húzta elő.
- Jé, ennek pont olyan a színe, mint a szemednek, Lily – csodálkozott. Micsoda felfedezés!
- Az a naplóm – kaptam ki a kezéből. – Látod? Rá is van írva – mutattam a napló elején díszelgő feliratra. – És nem közérdekű.
- Te írsz naplót? – nézett rám csodálkozva.
- Nem, Rob, azért van ráírva, hogy napló, mert verseket írok bele – közöltem, miközben arra gondoltam, hogy mégis hogyan fogjuk mi kibírni ezt az utat, még akkor is, ha csak Roxmortsig megyünk.
- Csak azért… - kezdte Rob, de nem tudtuk meg, hogy mit akart mondani, mert a fiáker ekkor szép lassan a levegőbe emelkedett.
- Repülni fogunk?! – kérdezte a tériszonyban szenvedő Roxy hisztérikus hangnemben.
- Csak Roxmortsig – nyugtattam meg. Úgy éreztem, ha ezt az utolsó mentsvárat emlegetem, jobban fogjuk érezni magunkat.
A fiáker azonban ahelyett, hogy amikor Roxmortshoz értünk leszállt volna, kecsesen tovább siklott a levegőben. Akkor már kezdett tudatosulni bennem a sajnálatos tény, hogy bizony egészen Franciaországig REPÜLNI fogunk. A fiúkkal egy légtérben.
Valószínűleg ezt Lucy is észrevett, mert vidáman megjegyezte.
- Most hagytuk el Roxmortsot.
- Ki fogok akadni, ha öt percen belül nem fogunk talajt – közölte Roxy.
Én meg nem szóltam semmit, csak egy gondolat járt a fejemben:
Hogy a francba fogjuk mi túlélni ezt az utat?

-------

Elolvastad? :) Kíváncsi vagyok a VÉLEMÉNYEDRE!