- Nem látnak meg minket a muglik? – hajolt Taylor az ablakon, hogy szemügyre vegyen, egy alattunk elterülő települést. Már legalább két órája úton voltunk. Roxy addigra új módszert talált ki a tériszonya ellen. Magában mantrákat ismételgetett („Nem félek a magasságtól, a levegő a barátom!”).
- Kiábrándító bűbájt szórtak a fiákerre – világosítottam fel tudatlan (és nem kívánt) utastársamat. Amíg mi az utazás körülményeiről és mikéntjeiről elmélkedtünk, Rob és Lucy barcopáztak.
Felvázolom a párbeszéd menetét.
Lucy: Tárgy?
Rob: Nem.
Lucy: Élőlény?
Rob: Igen.
Lucy: Személy?
Rob: Igen.
Lucy: Hmm… Férfi?
Rob: Nem, nem férfi.
Lucy: Akkor nő?
Rob: Igen.
Lucy: Személyesen ismered?
Rob: Igen.
Lucy: Én is ismerem?
Rob: Igen, te is.
Lucy: Itt van a fiákerünkben?
Rob: *mosolyog* Igen, itt van.
Lucy: Egy napon születtetek?
Rob: Igen.
Lucy: Lily az!
Rob: *megint mosolyog* Eltaláltad.

Az én véleményemre is kíváncsiak vagytok? Nos, ha igen, akkor elmondom, hogy ez egyáltalán nem szórakoztat. Iszonyú unalmas hallgatni. Már egy órája ezt csinálják. Hogy Rob rám gondolt? Hát, hogy őszinte legyek ez sem hoz lázba. Azért nem, mert előttem a thesztrálunkra, azelőtt pedig a kedvenc cipőjére, és a bájitaltan könyvére gondolt. Ha engem kérdezel, nem valami megtisztelő beállni a sorba egy „háziállat”, meg két kacat mellé. Szóval nem hat meg, hogy rám gondolt.
Lucyt annál inkább. A szemei ragyognak, miközben Robot, és engem fürkész felváltva.
Most újrakezdik, Lucy gondol. Sajnálom, de nem vagyok hajlandó leírni, főleg, hogy én két kérdés után kitaláltam, hogy McGalagony teáskészletéről van szó. Ez így cseppet sem izgalmas.
Nem is értem, hogy bírják ilyesmivel lekötni magukat.
Taylor ellenben sokkal izgalmasabb tevékenységet talált magának. Éppen készül kiesni az ablakon.
- Taylor, ha kiesel, én sikítok! – figyelmezteti ötpercenként Roxy, akinek tériszonyához ilyenfajta fóbiák is társulnak.
- Kedves, hogy aggódsz értem, Weasley – mondja ilyenkor Taylor, és macsós félmosolyt küld barátnőm felé. Akit ez a jelen körülmények között cseppet sem hat meg, és nem is tesz boldoggá.
Ami azt illeti, ahhoz képest, hogy Taylor gyakorlatilag nem normális, mindent összevetve egész jó pasi. Igaz, hogy nincs olyan szép kék szeme, mint Woodnak, csak majdnem olyan szép zöld, és nem is tud olyan aranyosan nézni, de azért tízes listán adnék neki 8 pontot. Csak azért nem kilencet, mert ismétlem: annyira régen elhagyta a normális viselkedést, hogy ha távcsővel visszanéz, akkor sem látja.
Pedig jelentősen megnövelné az esélyeit Roxynál, ha nem lógna ki az ablakon derékig, mint egy óvodás.
- Huzat van, Taylor, és én kezdek fázni, úgyhogy nagyon kérlek CSUKD BE AZT A ROHADT ABLAKOT! – utasítottam roppant kedvesen az előbb Taylort.
Igen, a fiákereket egy kicsit jobban felszerelték az utazás kedvéért. Úgyhogy most gyakorlatilag teljesen zárttá lehet tenni őket. Akár egy kabin.
- Egyébként, mit kerestetek a Tiltott Rengetegben? – tudakoltam a díszes páros másik tagjától, azaz Robtól.
- Szerintem ne akard tudni – nézett rám Rob hamiskásan mosolyogva.
- De akarom – erősködtem. – Nem kéne ott mászkálnotok – tettem hozzá. – Veszélyes is lehet.
- Aggódsz értünk Potter? Ez kedves – affektálta Taylor, mire hozzávágtam egy könyvet.
- Érted nem, Taylor – morogtam.
- Nem fér a fejembe, mit eszel Robon… - méltatlankodott.
- A te fejedben egy önálló gondolat sincs, Chris, ha mégis eszedbe jut valami, annak katasztrófa a következménye: árvíz, földrengés, szökőár... – kezdtem sorolni a természet különböző csapásait, de Taylor a szavamba vágott.
- Potter, te a keresztnevemen szólítottál, ez olyan megható… - közölte sírást imitálva.
- Élvezem a produkciód, Taylor – vigyorogtam rá gonoszul.
- Kérlek, mond ki még egyszer a keresztnevem! – borult térdre előttem, mire röhögve bokán rúgtam, mert ilyen korlátlan mennyiségű tömény hülyeséget már én sem bírtam elviselni nevetés nélkül.
- Imádom nézni, ahogy szeretitek egymást – szakította félbe Taylor produkcióját Rob. -, de azért ne essetek túlzásba.
- Nyugi, Rob. Nem nyúlom le a csajodat – vigyorgott az a…
- Nem vagyok a csaja – tettem hozzá szórakozottan a rend kedvéért.
- Jövendőbeli csaja. Tök mindegy.
- Hé! – tiltakoztam, mert ez már nekem is sok volt.
- Tudod Potter, erre mondják, hogy fáj az igazság.
- Nem fáj. Mivel nem ez az ig… - kezdtem, de Roxy megelégelve roppant intellektuális eszmecserénket, közbevágott.
- Mi lenne, ha most befejeznétek?!
Sértődötten elhallgattunk. Vagy legalábbis én. Taylor nem igazán zavartatta magát. Helyette átült Roxy mellé, szent célnak tekintve, hogy egy kicsit őt is boldogítsa.
Roxy egy darabig fújt, mint egy veszett macska, aztán rájött, hogy ha Taylor leköti, a tériszonyát mintha elfújták volna.
Teljes háromnegyed óráig kibírtam Taylor előadását. Mosolyogva hallgattam, anélkül, hogy kárt tettem volna valamiben (vagy valakiben), kidobtam volna az ablakon valamit (vagy valakit), vagy súlyos testi sértést okoztam volna valamelyik utastársamnak.
A negyvenöt perc leteltével azonban kezdtem úgy érezni, hogy az agyam kizárólag egy varangyos béka sivár értelmi színvonalán képes vegetálni. Ekkor felpattantam, azzal a szándékkal, hogy kitekerem Taylor nyakát. Elég vérszomjasnak nézhettem ki, mert Rob, aki mellesleg mellettem ült (vagy nem is annyira mellesleg), megfogta a kezem (!), és visszahúzott maga mellé. Hogy miért a felkiáltójel? Nos, lehet, hogy ti úgy gondoljátok, hogy ez nem jelent semmit, de fel kell, hogy világosítsalak, ugyanis nagyon tévedtek. Nem mindegy, hogy a karomnál vagy a kezemnél fogva húz vissza. Nem lenne muszáj megfognia a kezemet, de mégis megteszi!
Tudom, beteges. Tudom azt is, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneken agyalok. És azt is tudom, hogy az elmúlt tanévben iszonyú hülyén viselkedtem Robbal. Mert azt hittem, hogy nem szeretem. Sőt, azt hittem, hogy utálom és hogy nem bírom elviselni a jelenlétét. És most íme, ott tartunk, hogy gyakorlatilag belé zúgtam, mint vak ló a gödörbe. Azt is tudom, hogy szépek a hasonlataim.
Tehát még csak jogom sincs, hogy azon filozofáljak, mikor fogta meg a kezem, és miért, azok után, hogy a sértések színes skáláját kihasználva nem egyszer küldtem el melegebb éghajlatra.
 És tudjátok, kedves illegális olvasók (megvan ám még az a fekete lista, és sok rajta az üres hely!), hogy mi a legironikusabb az egészben?
Az, hogy valószínűleg bele sem gondolt, hogy ő most megfogta a kezemet. Ez csupán nekem tűnt fel. Meg Lucynak, aki látványosan jól szórakozik. Csendben ül, és érdeklődő tekintettel figyeli, hogyan mészároljuk egymást.
Azaz csak mészárolnánk, ha Rob nem húzott volna vissza maga mellé ezen egyszerű utasítással:
- Próbáljátok meg nem megölni egymást, oké?
- Rendben – feleltem magamhoz képest meglepően engedelmesen.
- Hogy lehet, hogy rád hallgat? – érdeklődött felháborodottan Taylor.
- Talán mert én még sosem invitáltam az ágyamba, sőt nem is gyanúsítottam meg azzal, hogy másokéban tesz látogatást reggelente – közölte Rob.
- Ez igaz – törődött bele Taylor, akit ezentúl Chrisnek fogok hívni, mert rövidebb, és nem pazarlom rá a drága tintát.
Úgy tűnt, Tay… akarom mondani Chris feladta, hogy az őrületbe kergessen minket, mert hallgatásba burkolózott, és az út további részében is visszafogta magát.

Mire (számomra meglepően gyorsan) Párizsba értünk, már kezdett esteledni.
Kissé nagy felhajtást keltett volna, ha több tucat rémlovak által húzott – bár, a muglik ezeket nem látják – fiáker parkol le Párizs egyik nevezetességénél, mondjuk a Diadalív* tetején, úgyhogy kénytelenek voltunk szerényen csak a várostól pár kilométerre fekvő kis településen landolni.
Az ég befelhősödött, és kezdett hűvössé válni a május lévén egyébként kellemesen langyos tavaszi levegő. Kedves kisvárosnak látszott, legalábbis így kívülről. Mivel lassan sötétedni kezdett, a városka fényei sorban kigyulladtak. Bár a nevét elfelejtettem, ugyanis a francia nem az erősségem. Jó, legyünk őszinték, a köszönéseken kívül egy értelmes mondatot sem vagyok képes kinyögni.
Ezután McGalagony kiosztotta a zsupszkulcsainkat. Tízen utaztunk egyetlen egy kulccsal. Közlöm, hogy nem egyszerű tízen hozzáérni egy iciri-piciri tárgyhoz. Tudom, örülnöm kéne, hogy nem egy gyűrűt kaptunk.
Be kell látnom, hogy a Mágiaügyi Minisztérium (mert gondolom a zsupszkulcsok is tőlük származnak) nagyon kreatív tud lenni mind az utazás módjának kiválasztásában, mind a zsupszkulcsok formájának kiötlésében. A miénk például egy üres sörösüveg volt. Onnét tudom, hogy üres, hogy Chris készségesen ellenőrizte.
A zsupszkulcs kékes fénnyel felizzott, és a következő pillanatban magába rántott a fojtogató, színes örvény. Tájak suhantak el a szemem előtt, de nem tudtam kivenni őket. Pár másodpercig tartott az egész. Aztán egy nagy kerek teremben találtuk magunkat. Hallottam, hogy a zsupszkulccsá lényegült sörösüveg koppan a padlón, de a csörömpölés elmaradt – nem tört ezer kis szilánkra. Talán valami bűbájt szórtak rá. Először csak a terem mennyezetét láttam, mivel mindannyian a földön kötöttünk ki. Szép nagy csillár lógott a közepén. Sok kis üvegkristály függött rajta értékelni, de pillanatyilag nem igazán tudtam értékelni az eszményi berendezést. Megelégelve a csillárral való szemezést fülültem.
A többiek is épp tápászkodtak fel. Az egész terem televolt roxfortos diákokkal. Tőlem jobbra James segítette fel szíve hölgyét, szóval nem csak mi értünk ilyen „puhán” földet.
McGalagony a terem egyik sarkában minden bizonnyal a fogadóbizottsággal értekezett. Akkor már kezdett derengeni, hogy valószínűleg a szállodánkban vagyunk, ahol a következő egy hetet el fogjuk tölteni (legalábbis az éjszakákat).
 Aztán minden évfolyamot eligazított, hogy hányadik emeleten lesz.
Most pedig megyek, mert lassan felérünk a mi emeletünkre.

Elárulom nektek, hogy London csodaszép. Mesés város, az összes gigantikus épületével, amit turisták százai csodálnak meg nap mint nap, meg nevezetességével együtt.
De Párizs minden elképzelésemet felülmúlja. Varázslatos, amikor az összes fény kigyúl, még ott van az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Diadalív…
Nem is beszélve a sok-sok kolosszális épületre, amik tényleg hihetetlen magasra nyúlnak, és az összes ablakukból fény árad.
Szóval enyhén szólva tátva maradt a szánk, amikor az előzőleg elfoglalt szobánk ablakán kinéztünk, ami nem mellesleg a huszadik emeleten kap helyet. Nem vicc, húsz emelet mélységgel kell szembenéznem, ha veszem a bátorságot, és kinézek az ablakon.
Roxy azonnal leült az ágyára, és kijelentette, hogy képtelen álló helyzetbe tornázni magát, ne is próbálkozzunk.
Az előbb Rob állított be, azzal az ürüggyel, hogy nála maradt a kártyám. De amikor be akartam csukni az ajtót, nem hagyta.
- Lily, beszélhetnénk? – kérdezte. Dühösnek tűnt. Nem értettem, eddig túlságosan is jó volt, és tudtommal nem követtem el semmit, amivel megsértettem volna azt a nagy férfiúi önérzetét.
- Persze – feleltem megilletődve.
- Négyszemközt – nézett Lucyra, aki úgy tett, mintha a hajkeféjét keresné, de biztos vagyok benne, hogy azt hallgatta, miről beszélünk. Főleg, hogy csalódott arckifejezést vett fel, amikor meghallotta, hogy nem lesz tanúja a beszélgetés érdekesebb felének.
- Rendben – egyeztem bele, és becsuktam magunk mögött az ajtót. – Mi az?
- Malfoy… - morogta. Itt már teljesen bizonyos voltam benne, hogy dühös, és arra is rájöttem, hogy nem rám.
- Mi van vele? – érdeklődtem.
- Szeretne beszélni veled – mondta gúnyosan.
- És veled üzenget? – tudakoltam csodálkozva.
- Épp ez az! – fakadt ki. – Még van képe…
- Ne légy mérges – mosolyodtam el, mert olyan aranyos volt.
- De igenis mérges vagyok! Jogom van hozzá, hogy mérges legyek!
- Miért? Egy barátom üzenetet küldött. – Azt kevésbé fontos részletnek tartottam, hogy már nem a barátom. - Miért vagy dühös, Rob? – kérdeztem, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elfojtsam a mosolyomat.
- Nagyon jól tudod, hogy miért – tette karba a kezét sértődötten.
- Féltékeny vagy? – Kísérletem, hogy ne látsszon rajtam, milyen remekül szórakozom, végleg kudarcba fulladt.
- Nem vagyok féltékeny, csak… – tiltakozott, miközben elpirult. Hihetetlen aranyos volt.
- Csak féltékeny vagy – fejeztem be helyette elégedetten, mert úgy tűnt, nem jut eszébe semmi jó kifogás.
- Csak nem szeretném, ha beszélnél vele – közölte.
- Ne aggódj – nyugtattam meg. – Eszem ágában sincs még egyszer szóba állni, azok után, ahogy viselkedett.
- Helyes – mondta elégedetten, és elindult a pár méterre lévő lift felé. – És nem vagyok féltékeny! – tette még hozzá a liftajtóban állva.
- Hát persze – feleltem mosolyogva, és én is beléptem a szobánkba.


* Franciául Arc de Triomphe 

--------------

Ha elolvastad, kérlek írj KRITIKÁT!