1; fejezet - Mindig a kezdet a legnehezebb…, utána jön a többi

- Nessa! Nessa! Ébredj már fel – szólongatott valaki, miközben az oldalamat bökdöste. – Hogy vagy képes bealudni az évnyitó ceremónián?
- Simán – nyöszörögtem, és megpróbáltam felemelni a fejem. Azt hiszem, már három centinél tarthattam, mikor feladtam, és visszaejtettem a fejem az asztal lapjára.
- Helyes, aludj csak. Több kaja jut nekem – vihogott a fülembe Becca, legjobb barátnőm.
- Kaja?! – néztem körbe. Az egyik osztálytársam szerint, ilyenkor pont úgy nézek ki, mint egy ijedt kiskutya. Na persze.
- Bukta! – nevetett Becky. És ekkor jobban szemügyre vettem a terepet. Valami nagyon nem volt rendben. Ott voltak a diákok, a tanárok, az asztalok, a székek, a tányérok. Csak épp egy szem rizs nem volt sehol.
- Köszi Becky, én is szeretlek. – Azzal újra lefejeltem az asztalt.
- Nem azért, de most osztják be Lilyt. És mintha valami olyasmit ígértél volna, hogy szurkolsz neki. – Dobta hátra sötétbarna haját Rose, mivel mint máskor, az most is össze-visszaállt.
- Tényleg?! Mért nem szóltál korábban? – Pattantam fel a helyemről, mit sem törődve azzal, hogy a fél iskola elmebetegnek néz. – Hajrá Lily! Te vagy a legjobb! – kiabáltam egy szőke hajú kissrácnak, aki éppen azon a bizonyos háromlábú széken ült, fején a Teszlek Süveggel, mire a balomon ülő Becca visszarántott maga mellé.
- A következő lesz csak Lily. Előrébb rakták a Salmander ikreket, mert majdnem felborították a Hugrabug asztalát, mikor elszabadultak a színes, kis búgócsigáik, és megpróbálták összeszedni őket. Plusz pontot jelent nekik, hogy az egyik csiga, miután abbahagyta a pörgést, rámászott Annie Jakobsra, és tiszta nyálka lett a csaj. – Annie Jakobs a Roxfort legnagyobb... szóval a Roxfortban, a fiúk által leginkább kedvelt lány. És mit is mondjak, nem az esze miatt szeretik.
- Jó fej kiscsávók lehetnek – vizslattam végig a srácokat, miközben azt próbáltam felbecsülni mégis hányan néztek teljesen őrültnek. A végeredmény a következő:
Mardekár: eddig is elmebetegnek néztek. Ront a dolgon, hogy van sok kis új mardekáros.
Hugrabug: az egyik kedvenc házam, tekintve, hogy akármit csinálok, mindig találnak benne valami pozitív dolgot. Kivéve, amikor nem.
Hollóhát: valószínűleg ők is statisztikát készítenek, hogy mégis hogyan kerülhettem ide.
Griffendél: kifejezetten élvezik, mikor lejáratom magam, de lényegében ők se hiszik, hogy megvan mind a négy kerekem, de akkor most közölném, hogy kettővel is tökéletesen lehet élni.
Tanári asztal: várhatóan, már kidolgozták erre az évre, hogy milyen büntető munkákon kell majd részt vennem. Mellesleg kedves tanáraim is azon töprenghetnek, hogy kerülhetett hozzám az a bizonyos bagoly, azzal a bizonyos levéllel, négy évvel ezelőtt.
Ezzel végezve rámosolyogtam a Salmander fiúra, akinek hasonmása már a hollóhát asztalánál ült, és nemsokára fivére is csatlakozott hozzá. Ezek után, biztos vagyok benne, hogy a statisztika akár meg is jelenhetne holnap a Reggeli Prófétában, nem túl jó végeredménnyel.
- Lily Luna Potter – csattant ki az örömtől Longbottom tanár úr, aki egyben az igazgató helyettes is, mellesleg a házunk vezetője. Gyógynövénytant tanítana, ha mi hagynánk neki, de hát nem hagyjuk.
- Most már szabad? – néztem kérdőn barátnőimre.
- Eddig is szabad volt – közölte Becky, Rose viszont csak egy mélyet sóhajtott. Jól van, na. Ma már én se akarom nagyon égetni magam, szóval csak rámosolyogtam a kis, vörös hajú Lilyre, aki épp a szék felé bukdácsolt. Felmászott a székre, és Longbottom vigyorogva a fejére rakta a süveget. Olyan fantasztikusan förtelmes az-az érzés, mikor érzed, hogy valaki a fejedben olvas. Én majdnem lekaptam a fejemről elsőben. Mázlija volt, hogy gyorsan kimondta a „Griffendél” szót. Jaj, hajrá Lily! Tudom, hogy griffendéles leszel. Elvégre a bátyáid is azok. Tényleg, hol vannak? Aztán persze nem kellett messze néznem itt ülnek mellettünk, Hugóval együtt. De fajin Albus, ahogy szurkol Lilynek. Emlékszem ő is hogy félt, hogy a Mardekárba osztják majd. Mi lesz már? És akkor…
- Griffendél! – harsogta a Teszlek Süveg.
- Tudtam én – vigyorogtam Beccára. Közben a legkisebb Potter lekapta a fejéről a fejfedőt, az igazgató helyettes kezébe nyomta, és mint egy maratoni futó, elkezdett rohanni felénk. Már épp én is szaladni akartam az ellenkező irányba, de ehelyett, csak kidülledt szemekkel vártam a vörös hurrikánt. Lily egyszerre az én és Becca nyakába ugrott, átvetődött a túloldalra Rose nyakába, végül a bátyaihoz. Jó erőben van a kiscsaj, meg kell hagyni. Vagy egy percig lihegtem, mert nem kaptam levegőt, közben ő leült Rose és Albus közé, velünk szembe.
- Jó volt hugi – mosolygott James, macsósan. Csak tudnám, hogy csinálja ezt. Annyira, de annyira idegesítő!
- Köszi, de nem volt olyan nehéz. Csak rám rakta Neville bácsi, akit itt nem hívhatok így, és hallottam a Süveg hangját a fejemben. És azt mondta, hogy még egy Potter, és szipogott egyet. És, hogy okos vagyok és bátor, meg hogy azért nehéz döntés, de talán jó helyem lesz a… „Griffendél”. És az utolsó szót hangosan mondta ki. És ez azért is furcsa, mert ezzel nem fejezte be a mondatot, amit elkezdett a fejemben. De mindegy is, mert ide osztott be. Ti is észrevettétek, hogy a sötét varázslatok kivédése tanár milyen jól néz ki? Egyébként nem vagytok éhesek? Mert én nagyon. Mikor kapunk enni? – hadarta el elképesztő sebességgel. Legalább lesz valaki, aki néha el tud beszélgetni Laylaval, egy hugrabugos évfolyamtársunkkal. Ő szokott így beszélni.
- Szerintem is állati jól néz ki az a tanár! – élénkült fel Becca.
- Ja, jöhetne már a kaja – néztem körbe.
- Belőtted magad? – kérdezte Hugó, de Lily meg se hallotta.
- Olyan cuki! - Hát igen, meg kell hagyni jó bőr. Hosszú sötétbarna haj, hátul mindig összekötve, hozzá illő sötétbarna szemekkel. És az-az átható pillantás. Ráadásul még kis bajsza és szakálla is van.
- Mindjárt elhányom magam – húzta el a száját James.
- Hiszen még nem is vacsoráztunk. Akkor hogy hányod el magad? – kérdeztem.
- Hát, szerintem, majd megmutatja, ha kettesben lesztek a hálószobádban – vigyorgott kajánul Albus, ahogy nagyon ritkán szokott. De ez meg most mégis mit akar jelenteni? James úgy néz, mint aki tényleg elhányja magát. A többiek pedig olyan értetlen fejet vágnak, mint én. Már épp közölni akartam Albusszal, hogy szerintem ő is bevett valamit, tekintve, hogy soha nem maradnék kettesben a szobánkban Jamesszel, mert akkor ott csak gyilkolás lenne. James pedig már emelte a kezét, hogy minimum megölje öccsét, mikor megszólalt az igazgatónő.
- Most, hogy beosztotta a Teszlek Süveg az új diákokat, sok szeretettel köszöntöm őket, házaikban. Most pedig következzen a lakoma. – Intett kezével, és helyet foglalt, miközben a szokásokhoz híven megjelent a vacsora.
Nekem sem kellett több, nem foglalkoztam Albus bejelentésével, elkezdtem megpakolni étellel a tányéromat, amilyen gyorsan csak tudtam. Azért közben eszembe jutott, milyen is lenne, ha az idősebbik Potter bemutatná, hogyan tud hányni. Hm. Jó étvágyat nekem.
- Azta Nessa! Éheztettek a nyáron? – kérdezte tőlem Becky. Mintha ő nem tudná, hiszen mellettünk lakik. Szegény, ártatlan emberek, akik a mi utcánkban laknak. Sajnos azonban nem tudtam válaszolni, mert tele volt a szám.
- Szerintem egyszerűbb a válasz – röhögött Hugó, aki semmit nem tud megjegyzés nélkül hagyni. – Két verzióm is van. Az egyik, hogy drága barátnőnk azért is aludt el az imént, mert valami érdekes dolgot csinált az éjjel, és még enni sem volt ideje közben. A kettes verzió: már korábban is csinált valami érdekes és izgalmas dolgot, így most kettő helyett eszik.
Itt kezdtem el fulladozni a sült krumplitól. Mégis, hogy gondolhat ilyet rólam? Ilyennek nézek én ki? Költői kérdés volt…
- Akkor most közölném, hogy semmi közöd nincs ahhoz, hogy én mit csinálok éjjelente, és kivel. Mellesleg én csak magam helyett vagyok hajlandó enni.
- Szóval akkor talán még arra is emlékszel, hogy kivel voltál? Nem voltál részeg? – Ilyenkor úgy meg tudnám fojtani. Miért néz mindenki alkoholistának?
- Már hogy ne emlékeznék. A pizsamaparti csak úgy jó. És ha már ennyire tudni akarod, a múlt éjjel épp hárman voltunk. Ugye Becky?
- Uh, igen. Ha tudnád milyen jó volt. De szerintem kifelejtettél még valakit.
- Áh, igazad van. – mire ide jutottunk a legtöbben tátott szájjal bámultak, és még enni is elfelejtettek. Szegény Lilyt sajnáltam, hogy ezt hallania kell, de felénk a témák mindig félreérhetők. Lemerném fogadni, senki nem arra gondol, amire én, vagy Becky. Rose már elég jól ismer minket, és mondtuk is neki, hogy nem vagyunk hajlandóak unatkozni az utolsó nyári éj-szakánkon.
- Ma este megint megismételhetnénk, csak Rose-zal – vetette fel barátnőm.
- Had menjek én is! – nézett ránk csillogó szemekkel Lily. Hát nagyon remélem, hogy legalább ő nem arra gondol, amire a fiúk.
- Nem mész sehova Lily! – mordult fel Albus.
- Akkor ti most mit csináltatok, és kikkel? – enyhe fáziskésés, Jamestől.
- Hát ott voltam én… – kezdtem.
- És persze én – folytatta Becky.
- A kispárnám.
- Meg Favorit – a cicám.
- És mit csináltatok? – csillogott Hugó szeme.
- Chateltünk – vágtuk rá egyszerre barátnőmmel.
- Tessék? – bámultak ránk értetlenül. Ja, persze. Ők nem ismernek sok ilyen dolgot. Pedig miután Harry Potter, az édesapjuk, legyőzte a Sötét Nagyurat nagyon sok minden megváltozott. A varázsvilág rengeteg mugli dolgot vett át. De lehet, hogy a Potterek, a saját érdekükben nincsenek fent a világhálón. Érthető. De majd nem sokára...
- Majd ha nagyok lesztek – zárta le Becky. Már majdnem elfelejtettem enni, annyira elgondolkoztam, így most gyorsan be kell pótolnom.
Már épp abba akartam hagyni az evést, mikor megjelentek a desszertek. Hogy nekem mennyire hiányoztak ezek a vacsorák! Olyan, mintha nem ettem volna, mióta elhagytuk a Roxfortot. Persze ez azért nem teljesen igaz, de tekintve, hogy én vagyok én, Becky pedig Becky, a napjainkat elég érdekes helyeken töltöttük, elzárva minden élelemtől. De erre most gondolni sem akarok. Így az előttem heverő tortákra meredtem, és mindegyikből raktam a tányéromra.

- Utálom a dobos-, és a dióstortát! – préseltem ki a fogaim között, miközben felfelé battyogtunk a Griffendél-toronyba.
- Akkor miért ettél? – nézett rám értetlenül Albus.
- Hiszen csak egy-egy harapás volt! Rosszul vagyok.
- Észrevettétek, hogy ezt minden évben eljátsszátok? – rázta a fejét Rose.
- De akkor meg mért nem szóltál, hogy nem szeretem a dobos-, és a dióstortát!
- Mert ez már hagyomány – vigyorgott Becky.
- Mikor érünk már föl? – nyöszörögtem. – Egy lépést nem bírok már menni.
- Felvigyelek?
- Köszi Hugó, annyira rosszul még nem vagyok. – Hogy tud ilyen pimaszul nézni? De csak addig fogja ezt csinálni, míg jól gyomorszájon nem vágom.

Az út további részére nem igazán emlékszem, mert félájult állapotban voltam. Akkor eszméltem fel, mikor valaki elkezdett fojtogatni. Mostanában ez egyre gyakrabban történik meg velem… Szóval ott volt előttem a cél, a Kövér Dáma portréja, és valaki a nyakamat rángatta, és valami kitalált nyelven beszélhetett, mert egy szót sem értettem. Már azt hittem itt a vég, mikor az a valami Beccát kezdte szorongatni. Ahogy kitisztult a látásom, rájöttem, hogy az a valami, nem is valami, annál sokkal rosszabb: szőke barátnőnk, Layla. Na jó, talán a hányingerem miatt dramatizálom túl a dolgokat, de ha két percen belül nem ülhetek le, itt elszabadul a pokol. Így, minden erőmet összeszedve nekiindultam a portrénak. Gyerünk Nessa, mindjárt ott vagy! Nem, akkor sem vagyok skizofrén. Hát, ha magammal beszélgetek, akkor lehet, hogy mégis az vagyok, nem? Nem. Jól van. Csak hiszek már magamnak. Még két lépcső… És mindjárt ott vagyok, már csak a jelszó kell.
- Mi a jelszó?! – kérdezhettem kicsit ingerülten, mivel a mellettem álló másodikos fiú akkorát ugrott, hogy én meg attól ijedtem meg.
- Jelszó – mondta James.
- Tessék? Igen, azt kérdezem – erre kinyílt az ajtó. – Ki talál ki, ilyen fantasztikusan kreatív jelszavakat?
- A házvezető tanárunk, Longbottom tanár úr – felelte Albus.
- Sürgősen intézkedni kell ez ügyben – indítványozta Becky.
- Aha. – Mostanra már csak ennyi tellett tőlem. Bevágódtam a klubhelységbe, egyenesen a legközelebbi kanapéra. Ez valójában Hugó és James törzshelye, de most a legkevésbé sem érdekelt. Főleg mivel az enyém többnyire a padló.
Mélylevegő… Soha többé nem eszem édességet! Kivéve, amikor mégis. De az elkövetkezendő… fél napban, nem fogok.
- Mondtam én. – Lépett mellém Hugó.
- Mi a halálról beszélsz, te szerencsétlen?! – akartam nekiesni, de a biztonság kedvéért nem nyitottam ki a számat. Mindeközben, a többi ártatlan griffendéles álmosan battyogott fel a rég nem látott szobájába, vagy épp soha nem látott szobájába, hogy mély álomra hajthassa fejét, a Hold ölelő tekintetével kísérve. Ez a mondat is a dobos torta hatása miatt született meg, azt hiszem.
- Rendszeres rosszullétek… – folytatta Hugó, én viszont még mindig csak a szememmel próbáltam elhallgattatni, de nem sokáig bírtam. Felpattantam, és fenyegetően elindultam felé.
- Ingerlékenység… – Ugrott át a kanapé másik oldalára, miközben arcán ördögi vigyor ült. Ha nem ismerném magamat, azt mondanám, nem csak a mosolya ördögi. Szóval mostanra már futottam utána, magam elé tartva mind a két kezemet, hogy ha sikerül elkapnom, azonnal megfojthassam.
- Nessa! Nyugi – Kapott el James a derekamnál fogva. Elmondani nem tudom, mit éreztem ekkor. Düh és valami furcsa bizsergés kavargott bennem, egészen a következő pillanatig.
- A te állapotodban nem szerencsés szaladgálni – nézett rám barna szemeivel az-az átkozott.
- Fulladj bele a harmadik emeleti lány WC, jobbról második kagylójába! – De ezen, már én is csak nevetni tudtam. – Nekem mára elég volt belőletek. Felmegyek, és beájulok az ágyamba.
- Fáradság… – mondogatta még mindig az a srác, aki néha nagyon kiborító tud lenni.
Körbenéztem. Rose és Becky Lilyvel beszélgettek, egy pár hatod éves, pedig most mászott be a lyukon. Intettem barátnőimnek, hogy felmegyek, aztán felrángattam magam a lépcsőn.

Olyan furcsa érzés volt újra végigmenni hálótermek folyosóin. És ahogy ez a különös érzés belém költözött, úgy szállt el a rosszullétem. Van, hogy fél évig, minden nap többször végigmegyek itt, aztán jön a nyári szünet, és kizökkent a monotonitásból, hogy aztán egész végig azt várhasd, mikor jöhetsz vissza. Hát itt van. Megállok a 7-es szoba előtt. Az ajtó még mindig őrzi annak az emlékét, mikor elsőben, a betolakodók ellen, megmetszettük a Fúria Fűzet. Úgy gondoltuk, ha szépen vázába tesszük a gallyakat, és esténként az ajtó elé tesszük, az majd távol tartja az oda nem illő személyeket. Annak a napnak az emlékét még a karom is őrzi, nem csak az ajtóba mélyedő karcolások. Lassan lenyomom a kilincset. Ismerős látvány tárul elém. Nem olyan a szobánk, ahogy tavaly itt hagytuk. Kicsit összeszedettebb, és lakhatóbb, hála az Istennek. Még sok dolgunk lesz vele. Ki kell raknunk Becky posztereit a fal minden egyes szabad négyzetcentiméterére, és Rose kedvéért még ki is kell takarítani, hiába van tökéletes tisztaság. Favorit már az ágyamon alszik. De nem sokáig, mert az, az én helyem. Elmúltak azok az idők, mikor képes voltam a földön aludni, csak azért, mert nem akartam felébreszteni a macskám. Aztán berobban az ajtó, és beesik rajta nevetve Becky és Rose.
- Á, de jó újra itthon! – Nyúlt végig Becca az ágyán.
- Már alig várom az új órarendet. – Kezdte el kipakolni néhány dolgát Rose.
- Azt én is. Remélem, sokat leszünk együtt a hollóhátasokkal. Velük lehetnénk, mondjuk repüléstanon! – elmélkedtem.
- Már most látom, ahogy Rose a magasság miatt, leájul a seprűjéről, egyenesen a szívdöglesztő Steve Navon ölébe.
- Én beleegyezem. Szerintetek, ráér holnap kipakolni a többit? – kérdezte Rose.
- Végre érződik rajtad, hogy rossz hatással vagyunk rád. Már kezdtem megijedni – nézett fel gesztenyebarna szemeivel Becky.
- Nem is engednénk, hogy ma csomagolj ki! Bőven elég lesz egy hét múlva – vágtam komoly arcot, de aztán mind a hárman nevetni kezdtünk. – Sok dolgunk lesz holnap… – kezdtem el sorolni, de miután három percig levegővétel nélkül hadartam a holnapi programot, Rosék egyszerre hozzám vágtak egy-egy párnát. A mellettünk lévő szobában, a hetedikesek, már a hajukat tépték a hangzavartól, így egy fantasztikus dobkoncert után, amit a falon adtak elő, elvonultunk aludni.