2; - A rémálom elkezdődik

Olyan jó úgy ébredni, hogy nem érzed a tested, mintha csak pehelykönnyű lennél. Pár pillanatig azt sem tudod, hol vagy. Az álmod utolsó foszlányaiba kapaszkodva próbálsz az álmok és a valóság világa között megragadni. De valahogy sosem tudsz ott maradni. A valóság felé rángatnak az olyan dolgok, mint ahogy a Nap első halovány fénysugarai az arcodat nyaldossák. Végül elragad a gondolatok forgataga. Egyre kevésbé emlékszel azokra a varázslatos álmokra, de annál inkább arra, hogy ép aznap mennyi dolgod lesz. Aztán, hogy kikeveredj a forgatagból, inkább kinyitod a szemed. Gyéren pislogsz körbe, hiszen nem látsz semmit a fényáradattól, és nyújtózol egy utolsót. Én ilyenkor kezdek el ásítozni. Hűen a szokásaimhoz most is ezt tenném, de már megint bennem van az a különös érzés, hogy valami nincs rendben. Favorit nyávogva ugrott az ölembe, én pedig bágyadtan simogatni kezdem hosszú, szürke szőrös testét. Még mindig nem értem, mi… Még is hol az ördögben vannak a többiek?!
- Rose! Becky! Itt vagytok? – Pattantam ki az ágyból, minek következtében csóri macskám a földre huppant, és gonosz szemekkel nézett rám. – Ne haragudj kicsim – néztem rá esdeklően, majd kirohantam a mosdóba, de mivel ott sem voltak, kikukucskáltam a folyosóra, majd ki is léptem. – Ezek most komolyan itt hagytak?
- Nessa! Jó reggelt! Hogy vagy? Jól aludtál? Képzeld nagyon aranyosak a szobatársaim, egészen hajnali 4 óráig beszélgettünk, aztán aludtunk 2 órát, aztán lementünk reggelizni, és Neville bácsi, akit még mindig nem hívhatok így itt, odaadta az órarendet, és képzeld, legendás lények gondozásával kezdünk. Tök jó nem? Jaj, és majdnem elfelejtettem mondani, találtunk egy titkos ajtót egy szőnyeg mögött, de teljesen véletlenül, mert az úgy volt, hogy lökdöstük egymást a folyosón Samyvel és Mikievel, és szegény Mikie nekiesett a falnak. Vagyis csak majdnem, mert ugye átesett a titkos átjáróba, és soha nem találod ki hova vezet. Egyenesen a Nagyterem fölé!
- Mi? Mi? Mi? – Ezt én nem értem. Ezek hárman rögtön az első napon találtak egy olyan átjárót, amit mi 3 év alatt soha? Pedig végigtaperoltuk az összes falfelületet, minden vázát, páncélt, portrét és ki tudja még mit. Mondjuk ezek a Potterek egyébként is nagy felfedezők. James és Albus is ismer minden átjárót, csak tudnám honnan. Mellesleg, hogy tud ilyen gyorsan beszélni, levegővétel nélkül?!
- Elképesztő volt! Olyan mintha felhőkön sétáltunk volna, de lentről senki nem látott minket. Majd megmutatom, jó? Viszont most mennem kell, mert még az első óra kezdete előtt le akarok menni beszélgetni Hagridhoz. Azt mondta, mutat valami érdekeset. Majd beszélünk. Szia! – azzal vörös hurrikán stílusban elviharzott, mielőtt még megkérdezhettem volna, látta-e Rose-t, vagy Beckyt. Ilyen az én formám. Szívem szerint, azonnal lementem volna megkeresni őket, de ahogy megbizonyosodtam róla a fürdőszobai tükörben, a hajam úgy állt, mint akié még soha nem találkozott fésűvel. Körülbelül 10 teljes percet tölthettem a kifésülésével, majd valahogy felkaptam magamra valamit, és lesiettem a klubhelységbe. Na, kitaláljátok, kik nem voltak ott? Viszont amikor megláttam Albust, azt hittem, ez csak egy rossz álom, ugyanis a kis harmadikos ott ült az egyik kanapén, és olvasott!
- Hát te meg mi a jó francot csinálsz? – Zuttyantam mellé.
- Neked is jó reggelt – vigyorgott rám. Csak tudnám, mi olyan vicces. – Olvasok. Egyébként pedig örülök, hogy felébredtél.
- De mégis miért olvasol? És miért örülsz? Mellesleg nem láttad Rose-t, vagy Beckyt?
- Azért olvasok, mert nincs jobb dolgom. Miért, ne örüljek? Mellesleg láttam őket. Lent reggeliznek.
- És engem miért nem ébresztettek fel?!
- Mert nem bírtak. – Rántotta meg a vállát.
- Tessék?! – Mondd, hogy nem komoly! Mondd, hogy nem komoly!
- Nem, bírtak, felébreszteni. Még James és Hugó is felmentek. – Hát igen. Evolúció. Az emberiség fejlődik. Más szóval, megtalálták a módját, hogyan jöhetnek fel a lányok részlegébe. – Teljesen le voltak döbbenve, hogy nem ébredtél fel. Azt hitték, hogy csak megjátszod, de hát tényleg nem. Különben Hugó már a Szent Mungóban lenne.
- Mit csinált az a szerencsétlen? Csak kerüljön a kezeim közé, én esküszöm, megölöm!
- Semmi durvát. Nem kell végezned vele. – Valahogy ez a hirtelen véleményváltozás nem tetszik.
- Akkor, lekísérsz a Nagy Terembe? – vettem elő a legbájosabb mosolyomat.
- Persze. Elvégre is, én ráérek.
- Hm? Ezt mért mondod? – Rosszat sejtek.
- Tudod, én már megkaptam az órarendemet, és hétfő reggelente nincs első órám.
- Mi van?! – döbbentem le, a kelleténél kicsit hangosabban, mert drága háztársaim igencsak érdekesen néztek rám. Valahogy úgy, mint amikor egy elmebeteg elkezd kiabálni egy kis srácnak, hogy hajrá Lily… Végül is, igazán megszokhatnák már. De jobb minél előbb eltűnni a tett színhelyéről.
- Jól hallottad, én viszont halláskárosodást szenvedtem.
- Jó, jó. Akkor beszélgessünk komoly dolgokról – vetettem fel.
- Te olyat nem tudsz – vigyorgott rám, mire én olyan gonosz szemekkel néztem rá, hogy akár fel is nyársalhattam volna velük. – Például? – sóhajtott.
- Hát, mit szólnál mondjuk ha megvitatnánk, mi volt a különbség a nyugati, latin nyelvű római katolikus és a keleti, görög nyelvű ortodox, azaz hithű, igazhitű egyház között, a szkizma után, ami 1054-ben volt, és annyit tesz, hogy egyházszakadás, mely Rómát és Bizáncot emelte ki két fő székhelyének. – Hát, nem tudom, részletezhetem-e azt a fejet, amit Albus vágott. A varázsvilágban csak mágia történelmet tanulunk, ami semmivel sem érdekesebb a mugli történelemnél, és jó sok unalmas nyári éjszakám volt, így kicsit informálódtam. Mindenféléről. Na jó, nem csak saját önszántamból. Anyu apukája, azaz a nagyapám régen egy egyszerű, mezei történelem tanár volt, legnagyobb örömömre. Ráadásul egy idő után elfogytak a Darren Shan könyvek, és mást nem találtam otthon.
- Te. Most. Beszedtél valamit?
- Éjgyomorra? Megvesztél? Mindenféle gyógyszer, vagy kábító hatású készítmény előtt enni kell egy kicsit.
- Szóval, ezért megyünk reggelizni?
- Pontosan! Azaz, nem. Most másért megyünk. Mellesleg, ha kajára gondolok… - Mindjárt hányok. Nyugi Nessa, lélegezz mélyeket, az mindig beválik.

- Jaj, na ne már! Elrontod a szórakozásunkat.
- Neked is jó reggelt, Hugó. Meg úgy mindenkinek. De miért is rontom el?
- Ép azon töprengtünk, hogyan kéne felébreszteni – felelte Becky. – Pontosabban ők. Én azt részleteztem, hogyan kínoznád meg őket, egy-egy félresikerült kísérlet után.
- Igen. És ezzel kapcsolatban megállapítom, hogy rossz hatással vagy Beckyre.
- De akkor én azt nem tudom, hogy Rose mit csinál, mikor veletek van. Megtaníthatnátok őt is lazítani – nézett felvont szemöldökkel nővérére Hugó.
- Csak, hogy tudj róla, hiába élsz velem egy házban, rosszabb vagyok, mint ahogy azt elképzelni tudnád. – A hatás kedvéért az ép mellettünk elsétáló annyira aranyos és jóképű Steve Navonra nézett, de olyan kihívóan, hogy én olyat még soha nem láttam! Mindenkinek leesett az álla, én pislogni is elfelejtettem, Steve pedig macsósan mosolyogva szemezett a barátnőnkkel. Nem sűrűn látni ilyennek Rose-t… Ezek szerint, tényleg rossz hatással vagyunk rá. Mondjuk, kire nem? De ez! Az eszem megáll.
Pár percnyi kóma után magunkhoz tértünk a döbbenetből Beckyvel, a fiúk viszont még mindig erőteljesen bámultak a Hollóhát asztalához, és Hugó arckifejezését látva, valószínűleg a legklasszabb átkokat szórhatta szegény évfolyamtársunkra. Rose bekapta pirítósának utolsó morzsáit, és felpattant helyéről.
- Most pedig lesz egy kis dolgom. Majd fent találkozunk csajok.
- Rendben – mondtuk egyszerre Beckyvel.
- Tényleg! Órarend? Mondd, hogy nekünk is lyukas az első! – könyörögtem valakinek, akit én sem látok, csak reménykedni tudok, hogy valóban létezik. Ami valószínű, mint az, hogy nagyon nem kedvel.
- Ja, Longbottom ideadta a tiédet is. És sajnálom, de dupla gyógynövénytannal kezdünk. Utána lazításként legendás lények gondozása.
- De! – akadtam ki.
- De! – utánozott nyávogós hangon Hugó. Hogy fulladna bele egy kanál töklébe!
- Én nem akarom – mondtam olyan szomorú hangon, ahogyan csak bírtam, mire kaptam pár lesajnáló nézést.
- Ha ez megnyugtat, én is ott leszek az órákon – vigyorgott James.
- Persze, tökéletesen – kaptam elő én is egy bájos mosolyt. – De mégis akkor mi van?! Attól még engem tutira meg akar majd enni valami mutáns bokor, ami azt hiszi magáról, hogy bengáli tigris, vagy egy valódi, színjátszós bengáli tigris.
- A negyedikes tananyagban nincs szó tigrisekről, egyik órán sem – közölte Albus.
- És ez eddig kit zavart? Vagy legalábbis elmagyarázhatnál néhány ilyesmit drága tanárainknak is.
- Nyugi. Ha mégis találkozunk eggyel, majd mi esszük meg őt – nyugtatott Becca.
- Jó, de… – gondolkodtam el.
- De? – kérdezett vissza James.
- De Rose nem eszik húst, mi meg ketten nem hiszem, hogy végezni tudnánk vele. Mellesleg, én nem is vagyok éhes. Ja és Rose kedvenc állata a tigris.
- Akkor majd csak elkábítjuk, és berakjuk Hugóék szobájába – improvizált Becky.
- Hé! Én is egy szobába vagyok ezzel a két idiótával – bökött fejével bátyja felé Albus, aminek következtében majdnem leborult a székről az ezt követő ellenhatás miatt, amit James váltott ki a szék lábára. – Csak vicceltem! – kapott az asztal széle után.
- Mért? Te nem szereted a tigrishúst? – kérdezte Becky, nagy komolysággal.
- Hát, izé. Még nem ettem.
- Ezt most nem mondod komolyan?! – pattantunk fel Beckyvel.
- Én se – mondtam aztán, és visszaültem, majd barátnőm is.
- Még valami, amit nem próbáltunk hosszú életünk során. Hiba.
- Be kell iktatni a naptárunkba – bólogattam, és az-az érzésem támadt, hogy mintha valaki megint hülyének nézne.
- Ha ti valaha a szemem láttára tigrishúst fogtok kajálni, akkor én megeszem James egyik mosatlan gatyáját – röhögött Hugó.
- Pfúj! – általános vélemény.
- Sürgősen beiktatjuk – nevetett Becky. – De a temetésedet előre le kéne tárgyalni, mert nem akarok elmenni rá.
- Kezdjük ott, hogy ki vesz nekem új alsót, ha ez megeszi – bökött Hugóra barátja.
- Mi?! Te elmebeteg, hány gatyád van, hogy az-az egy is már most hiányzik? – vágtam olyan undorodó fejet, hogy azt még Jakobs, a kis tökéletes is megirigyelte volna. Pedig ő aztán sokat gyakorolja.
Erre James, elkezdte számolgatni az ujján. A hüvelyk- és a mutatóujja volt felemelve, mikor közbeszóltam:
- Költői kérdés volt! Senki nem kíváncsi rá!
- Ha már itt tartunk. Lassan indulnotok kellene az órátokra. Elég sokáig aludtál Nessa. Mi pedig Albusszal követjük a példádat és visszafekszünk aludni a jó meleg ágyacskáinkba. – Ó, hogy falna fel egy megvadult víziló!
- Mennyetek csak, mi pedig kiélvezzük, hogy negyedikesekként mennyi mindent csinálhatunk, amit ti nem! – fujtatott Becky.
- Mondjuk felvehetnénk egy-egy pulcsit – ajánlottam, miközben barátnőm kifelé rángatott a Nagyteremből, de egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy elhallgatasson, egy másik pedig Jamesnek, hogy szó nélkül utánunk jöjjön. Egy darabig én is síri csöndben engedtem, hogy a karomnál fogva ráncigáljon. Közben kedvesen mosolyogtam a minket megbámuló diákok, tanárok, szellemek, portrék és, vagy egyéb lények felé. Egészen addig, míg a nagy faajtóhoz értünk, ami kivezet a kastélyból.
- De Becky! Én tényleg fázom! Mennyünk fel pulcsiért! – nyüszögtem, miközben a szikláról battyogtunk le, amire az egész iskola épült. A Nap narancssárgán lebegett a roxforti tó fölött, s a felhőket lilára festette. A fák lassan kezdték sárgára festeni leveleiket, melyek most aranyszínben pompáztak amerre csak a szem ellátott. A távolban néhány thesztrál üget át a parkon az elsősök legnagyobb rémületére, akik Hagrid kunyhója felé igyekeznek. Kicsit arrébb az üvegházak szikrázva verték vissza a még mindig halvány napsugarakat. Azt hittem, ez az idilli pillanat örökké tart majd, és semmi nem ronthatja el. Mekkorát tévedtem. A sors már megint szórakozik velem, és ezúttal barátaim alakját vette fel, a fagyosan hideg szellőt pedig lefizette.
- Ma már nem akarom látni annak az idiótának a fejét – mondta villámló szemekkel, amiket én valójában nem láttam, mert nem nézett rám. De tudom, hogy úgy nézett.
- Majd én felmelegítelek titeket, ha fáztok. – Nem a legjobb időzítés James… Becky reakciója:
- Te pedig csak szólj, ha a gyengélkedőre akarsz kerülni! – azzal barátnőm előrecsörtetett otthagyva engem és Jamest.
- Az a jó, hogy mindig külön-külön vagytok idegesek. Egyszer te, egyszer meg ő. Képzeld mi lenne, ha egyszerre lennétek idegesek! A világ ezen részén nem maradna egyetlen élőlény sem, de még a kísértetek is elzúznának!
- Ezt most ismételd el még egyszer, itt, előttem! – mordultam rá, de aztán megenyhültem, tényleg nem tudunk Beckyvel egyszerre parázni. És, lehet, hogy van abban valami, amit James mondott. De most már túl késő. Elvesztünk. Legalábbis én. Nincs idő fölbattyogni pulcsiért.
- Nyugi, tudod, hogy szeretünk titeket, csak így mutatjuk ki – vigyorgott.
- De akkor mi lenne, ha ezt elmondanád Beccának is, mi pedig hinnénk nektek? – Hogy mostanában milyen elképesztő ötleteim vannak.
- Hát de figyelj már. Abban mi lenne a poén? – Hpf.
- Mi az, hogy poén?! Hétfőn reggelente, sőt semmilyen reggelente, velem ha lehet, ne poénkodjatok.
- És, miért is ne?
- Mert nem tetszenek ezek a poénok.
- Ja, mert amit ti csináltok néha… Szerinted az úgy okés?
- Persze! – Na jó. Elismerem. Ha olyan napunk van, még náluk is rosszabbak vagyunk. De ezt még akkor sem ismerném be nekik, ha tudnám, hogy ez életem utolsó napja. Közben leértünk az üvegházakhoz, és megláttuk Beccát, amint épp Rose-zal és a mardekéros Scorpius Malfoy-jal beszélget! Megáll az eszem, mi jöhet még? Várjunk csak. Nekem mért nem mondta senki, hogy a mardekárosokkal kezdünk?!
- Becca… ő… izé… beteg? – akadt el James lélegzete is.
- Olyasmi – mondtam, és faképnél hagytam az ifjú Pottert. – Sziasztok! – köszöntem Beckyéknek.
- Csá kiscsaj!
- Fulladj meg! – válaszoltam volna a szőke srácnak, de hát nem tehettem, mert jóban van a legjobb barátnőimmel. Csak tudnám, mit esznek rajta az elképesztően jó testén, és a szép szürke szemein kívül… De mégis, hogy képzeli ezt?! Nekem ilyet senki ne mondjon. Valószínűleg eléggé látszódhatott rajtam, mit gondolok, és tekintve, hogy már Becky sem volt ideges, Rose kénytelen volt lenyugtatni.
- Épp arról volt szó, hogy idén is jelentkeztek-e a csapatba. – Hát persze. Szeretné is ha nem.
- Persze! Bár akármelyik griffendéles simán elverné akármelyik mardekáros csapatot.
- Nessa! – szóltak rám egyszerre barátnőim. Most meg mi bajuk van?
- Azt majd még meglátjuk. Mit szólnál… - Hát sajnos csak eddig jutott, és talán sose tudom meg, mit akart, mert bejött Longbottom tanár úr, és látszott az arcán, hogy nagyon sok mondanivalója van…