3; - A rémálom folytatódik

Csak tudnám, mért van itt ilyen hideg. Elvégre csak szeptember eleje van! Jaj, Rebecca! Most úgy el tudnék játszadozni a belső szerveiddel. Megjegyzés: túl sok horrorfilmet nézek… Mellesleg van egy olyan érzésem, hogy enyhe skizofréniában is szenvedek, tekintve, hogy magamnak teszek megjegyzéseket. Vagy ez csak a hideg miatt van? Annyira fázom, hogy már gondolkodni is alig tudok. Pedig még el sem kezdődött az óra! Na, kellett mondanom, vagyis gondolnom, vagyis, valami olyasmi.
- Üdvözöllek titeket az idei első órátokon! – Szakított félbe értelmes eszmefuttatásom közepette Longbottom tanár úr. – Remélem mindenkinek jól telt a nyári szünete, és ugyanolyan jól fog eltelni ez a röpke kilenc hónap itt, az iskolában! – Kivételesen a griffendélesek és mardekárosok egy összetartó csapatként hőbörögtek, míg mi Beckyvel sokatmondóan néztünk egymásra. Fantasztikus humora van a tanár úrnak… – nos, bár ebben az évben különösen sok dolgunk lesz – a legtöbben lefejelték az előttük lévő asztalt, köztük én is -, mégis úgy gondolom, egy kis időt eltölthetünk azzal, hogy megbeszéljünk pár dolgot az idei tanévvel kapcsolatban – nézett a griffendélesek felé, mire mindenki éljenezni kezdett. Hát igen, ezek vagyunk mi. Mindenesetre ezután következett egy igen hosszú és részletes tájékoztató az idei bálokról – jó sok lesz belőlük –, a házirendről – évről évre egyre hosszabb –, arról, hogy még mindig tilos felrobbantani az iskola bármely részét – itt valamiért ránk nézett a házvezetőtanárunk, de bedobtunk egy olyan 100 wattos mosolyt, hogy a tanár úr majdnem 100 pontot dobott érte. De ugye jelen vannak más ház tagjai is, így lehetetlen kivételezni velünk… Most. Utána viszont jött egy igazán érdekes dolog, amiről még mi sem hallottunk:
- És végezetül, a tanári kar úgy döntött, hogy szeretnénk titeket közelebb hozni egymáshoz. – Látva az értetlenkedő fejeket, elkezdte részletezni. Nem tudom, miért vannak rászállva ennyire erre a témára már évtizedek óta. – Egyre nagyobb az űr a házak, és a különböző évfolyamok között egyaránt. Ezen szeretnénk változtatni, és remélem ebben ti is készségesen részt vesztek majd. – Hát most sok minden eszembe jutott. Például egy egyszerű kérdés: mi az, hogy űr a házak között? Szerintem, amikor egy mardekáros nagyban smárol, mondjuk egy hollóhátassal a folyosó kellős közepén, hát az nem nevezhető űrnek. De azért persze, mi mindenben benne vagyunk, kivéve, amiben nem.
Körbenéztem. A mardekárosok unottan bambulnak egy-egy csajt – szegény Becky, halott Scorpius… –, a griffendélesek úgy csinálnak, mintha figyelnének, Rose izgatottan fészkelődik, James egy felismerhetetlen, valószínűleg húsevő növényt vizsgálgat tisztes távolságból, Becky pedig hátradobja hosszú, barna haját, hogy csillogó barna szemeivel rám nézhessen, és így közölje, van valami terve. Már alig várom, mit talált ki.
- Tanár úr! – jelentkezett Rose – Milyen programokkal szeretnék elérni ezt? – kérdezte, miközben fejét oldalra billentette.
- Nos, azt hiszem, hogy ez egyelőre még nem publikus. – Erre mi olyan szomorú pofit vágtunk a lányokkal, hogy rögtön folytatta. – Hát, azt hiszem, annyit elmondhatok, hogy sok program szabadtéri lesz, és jócskán az éjszakába fognak nyúlni. Természetesen ezek a hétvégéken kerülnek megrendezésre. – Igen! Igen! Igen! Ez annyira állat lesz, mint Hugó! Mármint, szóval ez annyira lesz állat, mint amekkora állat Hugó. – És a legérdekesebb dolog, amit a mai napra tartogatok… – hatásszünet – a Somnus Herba, ez a gyönyörű… - Jellemző.

Az óra hátralevő részében túl sok mindent tudtunk meg arról a gazról, többek közt azt a csodálatos tulajdonságát is, miszerint akár egy hétre elaltathat valakit, ha beleszagol a virágába. Így elkezdtük kiültetni a palántákat az iskolai veteményes szélére, hogy távol tarthassuk a jól megtermett meztelen csigákat és egyéb kártékony állatokat. Megjegyzem nem rossz ötlet, de ha egy-két méter magas vérfarkas akar rá törni petrezselymünkre, kétlem, hogy a virágok meg tudnák állítani.
Ja, és mi az, hogy nekünk kell ezeket odáig elcipelni, ráadásul cuki kis maszkokban, nehogy elaludjunk sétálás közben?! Persze ezek még csak palánták, de akkor is…
A duplaóra végére annyira kifáradtam, hogy nem vettem észre Jamest, aki elég átlátszó mosollyal közeledett felém. Így miután tüsszentettem egy hatalmasat – igen, sikerült megfáznom, már az első nap – a képembe tolta azt a gyomot:
- Virágot, a virágnak! – Persze, a védőcucc már nem volt rajtam, így enyhén kómás állapotba kerültem, de sikeresen megsemmisítettem életem megrontóját. Nem, még nem Jamesen volt a sor. De majd legközelebb.
- James! Elment az eszed? – lökte arrébb az említettet Becca, tekintve, hogy Longbottom még az utolsó simításokat végezte az ágyásoknál.
Felnéztem. Most már tudom, mire mondják azt, hogy csillagokat lát. Mert én is láttam őket! Tiszta jók voltak! Ilyen kis színesek, meg fényesek. Egy ideig néztem őket, aztán beesett Rose is, aki mint mindig, most is észnél volt, és azonnal értette mi a szitu.
- Felvigyelek a Gyengélkedőre? – kérdezte, miközben megcsóválta fejét, jelezve, hogy mi nem vagyunk normálisak. Jó, igaza is van, de kivételesen most nem én kezdtem.
- Ne! Nem kell. Jól vagyok – ugrottam fel a kelleténél kicsit gyorsabban, így levertem egy cserép… földet, valami zölddel a közepén. – Hogy az a jó… vihar verne meg! – Nem, nem káromkodom. Undorító szokás, és nem illik egy lányhoz. – Megöllek James! – indultam meg a fiú felé.
- Nyugi – fogott meg Rose, majd egy pálcaintéssel visszavarázsolta a kaspót a helyére, mintha mi sem történt volna. Eközben Becky Jamest próbálta rávenni, hogy ne meneküljön ki az országból, félve haragomtól. Szegény Jamie… Te se élsz már sokáig.
- Nyugodj meg Vanessa! Ha akarod órák után is nézhetsz. Nem kell egy asztalt lefejelni csak miattam – közeledett felém az a kis undorító nyálgép, Scorpius.
- Ha te lennél az utolsó élőlény a Földön, akkor sem bámulnám egyetlen centidet sem. Inkább menny és etesd meg magadat az iskolai baglyokkal! – Szívesen szétátkoztam volna, de még mindig én vagyok Nessa, így hát bejött a tanár, és mindenki visszakóválygott a helyére. Bár, ez a kóválygás inkább csak rám volt igaz.

***

Végül senki nem halt meg… még, de ez csak a harmadik óránk, mágiatöri. Emlékeimben ez az óra mindig sokkal unalmasabb volt, de így, hogy bevetették a dinoszauruszokat! Biztosan Mr. Arcany, az SVK tanár ötlete volt. Imádom azt a pasit. Mindenesetre elképesztően jó ötlet volt. És még azt is kitalálták, melyik hollóhátasokat nem bírom, így azoknak lerágicsálják a fejeiket.
- Rose! Neked is tetszenek a dinók? Én azokat a cuki kis két lábon járókat bírom, amik ilyen cukin vinnyognak – lelkesedtem, mire barátnőm körbenézett az őslényekkel telerakott teremben.
- Nessa. Most feküdj le szépen a padra – mondta, miközben rányomott az említett tárgyra – és aludj! Ne gondolkozz, és főleg ne szólj senkihez.
Meg akartam volna kérdezni, hogy mégis miért ne, de ahogy egy pillanatra lehunytam a szemem, KO.

***

A következő pár óra teljesen kiesett. Borzasztóan fájt a fejem. Úgy éreztem magam, mint aki másnapos. Vagyis így érezheti magát, mert én még nem voltam az! Végül is arra eszméltem fel, hogy Rose megpróbál belém tömni egy kanál krumplipürét. Nem mintha nem szeretném, de ha egy fél kanállal is lemenne most belőle a torkomon, azonnal viszont látnám. Most már nem csak a tegnapi vacsora rémképe kísértett, hanem úgy egyébként sem bírtam ételre nézni.
- Hagyd már szegényt! Ki sem bírja nyitni a száját – kérlelte James barátnőmet, nem sok sikerrel.
- De tegnap este óta nem evett! – védekezett Rose. – Ráadásul beteg!
- Na és? Volt, hogy te napokig nem ettél – érvelt Hugó. És igaza is van. Tökéletes alakja van Rose-nak, de ha valaki azt mondja neki, hogy mégsem, akkor senki le nem rángatja ide.
- Szerintem mondani akar valamit – nézett rám hatalmas barna szemeivel Becky. És milyen igaza is volt.
- Hapciii! – tüsszentettem, miközben megpróbáltam kivédeni Rose újabb támadását.
- Mért nem vittétek már fel a Gyengélkedőre? – tett fel egy teljesen logikátlan kérdést Albus.
- Nem kéne – nyögtem.
- Pont ezért. Nem bírja a két újonc nővérkét. Mondjuk, én sem bíznám magam rájuk – válaszolt Rose, engem meg se hallva.
- Pedig én felkísérnélek, Nessa. Hát, ha bennem is bujkál valami – nézett ártatlanul a kis vörös. – Bár, csak te lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy első nap kiütöd magad. – Képzelem, eljátszanál a két csajjal. Pfújj!
- Nem önszántamból! – néztem villogó szemekkel Beccára és Jamesre, mire ők valami nagyon érdekeset fedeztek fel az előttük lévő tányérokon.
- Nektek is még van órátok, ugye? – kérdezte Albus.
- Rúnaismeret – felelte felcsillanó szemekkel Rose. – El ne késsünk! Gyere Nessa!
Kellett nekem is felvennem ezt a tárgyat! Az egyetlen dolog, amivel le tudom magam foglalni az órán, az, hogy kis szívecskéket rajzolok a pergamenem szélére körben.
- Rose, légyszi ne rángasd a karom. – Ma mindenkinek „rángassuk Nessát a karjánál fogva” napja van?!
- Ne haragudj, de úgy hallottam, hogy a tanár úr a negyedikesekkel mindig irat felmérőt a legelső órán, az elmúlt évek anyagából. És, ha sikerül kiválóra megírnom, akkor nagy esély van rá, hogy év végén is azt kapok… – Ez már megint annyira jellemző…

***

- Hapciii! (többször nem írom le ezt a szót… képzeljétek oda minden mondat végére… xD)
- Nem nézel ki valami fényesen – telepedett le mellém Albus a kanapéra.
- Majd elcsórom a gondnok üstfényesítőjét – szipogtam.
- Ha már a Gyengélkedőre nem akarsz lemenni – itt tartott egy kis szünetet, és kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejemet -, akkor, menj ki a friss levegőre. Jót tenne, és gondolom nem kaptatok annyira sok házit ma.
- Ebben nagyon tévedsz, de úgy sem fogom ma megcsinálni, ha megcsinálhatom óra előtt.
- Szóval?
- Mit szóval? Inkább mondattal, nem?
- Nessa!
- Igen, így hívnak.
- Tudom, de…
- Akkor jó – szakítottam félbe.
- Lemegyünk még ma?
- Mire várunk még? – pattantam fel. Jaj, Albus! Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek, akkor is, ha ez neked nagyon nem így tűnik.
- Egyébként, Rose és Becky, merre vannak? – kérdezte egy mély sóhaj közepette.
- Most pakolnak ki, meg természetesen Becky felteszi a posztereit, mert túl egyszínű a fal.
- Te már végeztél? – kérdezte a kis naiv.
- Persze, hogy nem. Még ráér egy hetet – vontam meg a vállam, miközben elhaladt mellettünk egy csapat másodéves kislány, akik ahogy megláttak, elkezdtek vihorászni. Ők is tudják, hogyan kell növelni az ember önbizalmát. Ha most nem lenne jó kedvem, vagyis csak egy kicsivel rosszabb kedvem lenne, nem vihognának így.
- Ti már kipakoltatok? – tereltem el gondolataimat.
- Hugó meg a bátyám azon a véleményen vannak, amin te – sóhajtott. – Vagyis, ha rajtuk múlik, jövő nyárig nem csomagolnak ki. Én viszont még tegnap végeztem – mosolyodott el.
- Amúgy, hol van az a két… szerencsétlen?
- Fogalmam sincs. Ha mázlink van, nem ott vannak ahol mi.
- Húgod? – faggattam tovább.
- Az a csaj hiperaktív! – akadt ki. – Nem mesélte, hogy… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Felmentek a Nagy Terem fölé? De igen. És közlöm, hogy én is fel szeretnék oda menni!
- Örülök. Én is. De most lemegyünk, és te pihensz. És pont.
- Hugóék meséltek a dinókról – vettem le a következtetést.
- Nos, igen. De most jól vagy, ugye? Legalábbis szólsz, ha földönkívülieket látsz.
- Albus! Mi a jó fene?! – kiáltottam, és Albus háta mögé mutattam, erre ő ijedten megfordult. Én pedig tovább mentem, ott hagyva az értetlenkedő srácot.
Beletelt fél percbe, mire rájött, hogy nem vagyok mellette, és nincs ott semmi.
- Ezt most nagyon muszáj volt? – ért mellém lihegve.
- Kihagyhatatlan volt – bólogattam, erre ő csak elmosolyodott.

Ma már másodszor battyogtam le a roxforti sziklákon, le a méregzöld füvű parkba. Letelepedtünk kedvenc padunkhoz, ahonnan tökéletesen rálátni a tóra és a kviddicspályára is. Mélyen beszívtam a páradús, meleg levegőt. Távolabb az iskola épületétől mindenhol elszáradt falevelek hevertek elhagyatottan és kiszolgáltatottan, várva, hogy majd valaki összetakarítsa őket. A csípős reggelhez képest, most tökéletes volt az idő. Madarak csicseregtek az itt-ott elszórtan magasodó fákon, kivéve a Fúriafűzön. A psychopata gyilkos hajlamú fa még nem dobta le lombkoronáját.
Tényleg sokkal jobban érzem magam itt kint.
- Furcsa érzés megint itt lenni, nem? – törte meg a csendet a középső Potter.
- Nehéz lesz visszaszokni ide, a pörgős nyár után. De azért itt sem lesz rossz – majd teszek róla –, de azért nagyon várom a jövő nyarat – méláztam el. – Örülök, hogy figyelsz rám! – mordultam rá a fiúra, mert mereven bámult az ellenkező irányba.
- Várj csak! – szólt rám Albus.
- Tessék?
- Nézd! Ott az ablakban! – Azzal követtem a fiú mutatóujját. – Mintha, valaki integetne az ablakban. Mellette pedig, ki akarják nyitni az ablakot? – hüledezett.
- De hát a folyosókon az ablakok be vannak zárva egytől-egyig. – És ekkor, belém nyilallt a felismerés. – Fuss, ha kedves az életed! – kiáltottam, de Albus lehet, hogy emós, mert nem akart felkelni. Felpillantottam megint, és egy másodperc töredéke alatt kivert a víz. Ezeknek sikerült kinyitni az ablakot!
Újra rángatni kezdtem Albus vállát, hogy menni kéne, de már túl késő. Mindennek vége. Elvesztünk. A legidősebb Potter és Weasley felénk tartanak.
Levetődtem a fűbe, és halottat tetettem, mert egyszer láttam egy filmben, hogy ez megvéd a vadállatoktól. Csukott szemhéjaimon keresztül is bántó volt a nagy fényesség, de nem tudtam most ezzel foglalkozni, mert ujjongások közepette, két halk pukkanás kíséretében leszállt az a két idióta mellém.
- Te! Ez nagyon beteg! – Első megjegyzésem erre, kizárólag magamban: Anyád Hugó! IZ… Hogy van?
- Szerintem, csak alszik – Szerintem is.
- Szerintem nem kéne zavarni – próbálkozott Albus. Hát, szerintem sem.
- Szerintem meg meghalt – Majd fogsz te!
Én még bírtam volna ott feküdni egyhelyben, de tényleg! Csak egy gond volt. Vagyis nem, mert volt nekem sok bajom, csak ami ebben a percben a legjobban, az-az volt, hogy beletenyereltem egy darázsba. A kicsi darázs pedig hősiesen küzdött, a végsőkig. Így belémeresztette az édi pici fullánkját.
Következtetés: felpattantam, és elkezdtem körbe-körbe rohangálni, a kezemet rázva, ami elkezdett zsibbadni.
- Mondtam, hogy beteg! – sóhajtott Hugó.
- Nessa, nyugodjál már le! – kapott el James a hetedik köröm után, de túl nagy volt a lendületem, így zúgtunk egy hatalmasat. Az már mellékes, hogy én pont ráestem… És még maradtam is volna rajta – mert nagyon kényelmes volt –, ha fel nem ugrik. Szóval megint a földön kötöttem ki, és vigyorogva néztem, ahogy James körbe-körbe rohangál, mert ráült egy kis zümire. Azt hiszem, mondanom sem kell innentől kezdve, semmi bajom nem volt.